Az írás a politikai szélsőségességgel és terrorizmussal kapcsolatos bűnüldözési adatok ismertetésével kezdődik. A szerző megállapítja, hogy mindkét bűntípus esetében tavaly jelentősen nőtt a hivatalosan regisztrált esetek száma. Kirívóan rossz a helyzet az Észak-Kaukázusban, ahol e két bűncselekményfajta háromnegyedét elkövetik. Az országosan tavaly mintegy harmadával megugró adatok kétségtelenül nyugtalanító tendenciát jeleznek. Ugyanakkor független elemzők felhívják a figyelmet arra, hogy a hivatalos statisztikákban rögzített növekedés nem feltétlenül tükrözi a tényleges helyzetet.
Tapasztalatuk szerint a „szélsőséges tevékenység megvalósítására történő nyilvános felszólítás", illetve a „gyűlöletkeltés" az a két tényállás, amelyek kapcsán nem ritka a hatóságok visszaélése. Az emberi jogi szervezetek számos olyan esetről tudnak, amikor a rendőrség vagy az ügyészség e vádpontokkal fenyegetve próbál nyomást gyakorolni a rendszer politikai ellenfeleire. A Szova jogvédő szervezet 2015-ös jelentésében több ilyen eset leírása is szerepel. Úgyhogy érdemes némi fenntartással kezelni Basztrikin adatait. Azok mintha azt a célt szolgálnák ugyanis, hogy a gyorsan romló helyzetre hivatkozva a nyomozó hatóság újabb jogköröket nyerhessen.
Ezt az igyekezetet akár még érthetőnek is tarthatnánk annak a főhatóságnak a vezetője részéről, aki a legsúlyosabb bűnügyek felderítéséért felelős. Azt azonban már nehéz lenne Basztrikin bürokratikus felelősségével magyarázni, hogy mindebből miképp jut el pár lépésben olyan általános politikai kérdésekhez, mint a Nyugat Oroszország ellen viselt állítólagos hibrid háborúja. Basztrikin szerint ugyanis legalább egy évtizede ilyen háborút folytat az Egyesült Államok – szövetségeseivel együtt – Moszkva ellen. Ennek a háborúnak nemcsak politikai, de gazdasági, információs és jogi vetületei is vannak.
Basztrikin szerint a számos színtéren zajló gazdasági hadviselés vezetett a rubel elértéktelenedéséhez, a lakosság reáljövedelmének csökkenéséhez, az ipari kibocsátás visszaeséséhez, összességében az orosz gazdaság recessziójához.
Kétségtelen, hogy az Oroszország ellen elrendelt szankciók és a 2014 őszétől bekövetkező olajárzuhanás fontos szerepet játszott e helyzet kialakulásában. A nyomozó hatóság vezetője azonban – miközben levonja következtetését – több fontos körülményt is elhallgat. Egyfelől elhallgatja, hogy az orosz gazdaság problémái már jóval az ukrajnai válság előtt megmutatkoztak. Ha valaki veszi a fáradságot és megnézi a hivatalos orosz statisztikákat, akkor láthatja, hogy az orosz gazdaság növekedésének lassulása már 2012 elején elkezdődött. Vagyis akkor, amikor még szó sem volt szankciókról és az olaj hordónkénti éves átlagára is még jócskán 100 dollár fölött járt.
Másfelől elhallgatja azt is, hogy az Oroszország elleni szankciós politika nem holmi nyugati kedvtelés következménye. 2014 tavaszán mégiscsak történt valami: Moszkva egy szuverén európai állam területének egy részét annektálta. Ilyenre a II. világháború befejezése óta a kontinensen nem volt példa. Basztrikin – ahogy általában az orosz vezetés többi tagja is, élen Putyinnal – úgy tesz, mintha a Krím elcsatolása legitim és teljesen rendben lévő dolog lenne. Pedig nem az. Többek között azért sem, mert Oroszország legkevesebb négy nemzetközi egyezményben vállalt garanciát Ukrajna területi integritásának és határai sérthetetlenségének tiszteletben tartására.
A nyomozó hatóság feje arra is kitér, hogy az Oroszország ellen folyó hibridháború keretében Moszkva ellenfelei a nemzetközi jog eszköztárát is felvonultatják. Ennek kapcsán Basztrikin több példát is felhoz. Utal a Jukosz-ügyben az orosz állammal szemben hozott kártalanítási ítéletre, illetve az ennek behajtását szolgáló, külföldön lévő orosz vagyontárgyakat lefoglaló végzésekre. Megemlíti az év elején nyilvánosságra hozott londoni bírói jelentést is a Litvinyenko-gyilkosság feltételezett tetteseiről és jóváhagyóiról. Basztrikin a hibridháború részének tekinti a holland Nemzetbiztonsági Tanács által közreadott jelentést is az Ukrajna felett 2014 júliusában lelőtt maláj utasszállító gépről. De ebbe a kategóriába sorolja az orosz állampolgárok elleni amerikai bírósági eljárásokat is, elhallgatva eközben az ellenük felhozott komoly, fegyvercsempészési vádat.
Vagyis az orosz nyomozó hatóság feje úgy tesz, mintha a felsorolt ügyekben nem Oroszország, illetve orosz állampolgárok tették volna meg az első lépést, hanem a Nyugat. Pedig ennek épp a fordítottja az igaz.
A Nyugat csak reagált bizonyos helyzetekre. Basztrikin azonban víziójában ennek épp az ellenkezőjét állítja, miközben álláspontját semmiféle bizonyítékkal nem támasztja alá.
Bizarr módon az orosz nyomozó hatóság feje nem áll meg itt, hanem újabb és újabb vádakat szegez a Nyugatnak. Szerinte az Egyesült Államok a felelős azért, hogy a Közel-Keleten mára „teljes mértékben destabilizálódott a helyzet". Ezzel részben akár még egyet is lehetne érteni, hiszen az „ősbűn" – a térség kényes és egyébként is ingatag egyensúlyának felborulása – Irak 2003-as amerikai lerohanásához vezethető vissza. Basztrikin azonban meglepő módon nem erre hivatkozik, hanem arra, hogy Washington a kaotikus helyzetet különböző „radikális iszlamista és más szélsőséges ideológiai irányzatok támogatásával" idézte elő. Meglepő állítás, miképp az is, hogy az azeri–örmény konfliktus minapi kiújulása mögött is az amerikaiak állnának.
Vagyis minden rossz forrása Washington. Ideje megállítani az amerikaiakat.
„Elég a pszeudoliberális értékeket követő áldemokráciával folytatott játékból!" – fakad ki cikke közepén Basztrikin. Szép, szenvedélyteli mondat. Nyilván sokat gondolkodhatott rajta.
Ahogyan azon a mély és tartalmas eszmefuttatáson is, amelyben lapidáris egyszerűséggel értelmezi a demokrácia valódi jelentését. Szerinte a demokrácia olyan népuralom, ahol minden a nép érdekében történik. Ez viszont csak „az általános jólét megvalósulása révén és nem az abszolút szabadság és a társadalom egyes képviselőinek önkénye által lehetséges". Magyarra fordítva ez valami olyasmit jelenthet, hogy a hatalom kész biztosítani a jólétet, de ebben a tevékenységében őt senki ne zavarja bírálataival és szabadságvágyával.
Basztrikin ezek után rátér javaslataira. Az állam „ideológiai munkájának" javításán, illetve valamilyen állami ideológia – nemzeti eszme – kidolgozásán és elfogadtatásán túl azt ajánlja, hogy kínai mintára Moszkva is kezdjen gondolkodni az „internet globális hálójának cenzúrázásáról". Számos konkrét javaslatot is tesz, miközben mindvégig arra hivatkozik, hogy a szigorítások kizárólag a szélsőséges nézetek blokkolását szolgálják. Ajánlásai azonban ennél jóval tovább mennek. Ráadásul sértik a ma érvényben lévő alkotmány két pontját is. Egyrészt a cenzúra tiltását kimondó 29., másrészt az állami ideológia bevezetését kizáró 13., de a leginkább innovatív javaslat csak ezután következik. Basztrikin
teljes komolysággal felveti, hogy a „Szélsőséges tevékenység elleni fellépésről" rendelkező törvényt ki kellene egészíteni a szélsőségesség olyan megnyilatkozásának büntethetőségével, mint amilyen az „össznépi referendumok eredményének kétségbevonása".
Az ötlet több mint figyelmet érdemlő. Az azonban nem teljesen világos, hogy az új szabályok alapján már az is büntetendő lenne-e, ha valaki szóba hozná, hogy a krími referendumot a világ országainak többsége nem ismerte el? Esetleg az is üldözendő lenne, ha valaki emlékeztetne arra, hogy a krími népszavazás illegitim voltát az ENSZ közgyűlése nagy többséggel megszavazta? Az új szabályozás szerint esetleg már az is kimerítené a szélsőségesség fogalmát, ha valaki azt állítaná, hogy a krími referendumról többféle vélemény is létezik? Valószínűleg az is büntetendő lenne, ha valaki azt javasolná, hogy Moszkva tárgyaljon Kijevvel a vitatott félsziget hovatartozásáról. Ezen az úton haladva néhány lépéssel el lehetne jutni odáig, hogy bármely választási eredmény tisztaságának megkérdőjelezését a szélsőséges magatartás egyik megnyilatkozási formájaként tartanák számon. Basztrikin kezdeményezését – jó ízléssel és kifogástalan arányérzékkel – arra hivatkozva próbálja elfogadtatni, hogy másutt törvények tiltják a fasiszta ideológia terjesztését és büntetik a holokauszt tagadását.
Nos, ilyen az, amikor egy főnyomozó olyasmiről értekezik, amihez nyilvánvalóan nem ért...
