galéria megtekintése

Fontosabb helyek

Az írás a Népszabadság
2015. 07. 02. számában
jelent meg.


Csider István Zoltán
Népszabadság

„Nem kell a hála. / Csak szükségem volna még legalább egy anyára.” (Susan Kaminski)

„Az egyik idegen férfinek különösen büdös volt a szája. Körülbelül ennyi maradt meg. Nagyon egyedül voltam, kár, hogy nem jöttél. Jó, a család ott volt, de akkor is. Tényleg szinte csak arra emlékszem, hogy az egyik idegen férfinek különösen büdös volt a szája. Később, a tor után, már otthon, apám azt mondta, ő is emlékszik egy nagyon büdösre, de a csávó nem idegen, anyám révén rokon. Ami persze butaság: egy temetésen mindenki távoli. Mindenki idegen. A gyászban nincs ismerős. Az a béna együttérzés a kondoleálók arcán valahogy egyformán idegen ereszkedést ad a ráncaiknak.

Meg arra emlékszem még, hogy nagyon izzadtam, ami nem csoda, szar konfekció műszálas öltöny, apám vette nekem előző nap, amikor kiderült, hogy nincs is semmi feketém. Kicsit nagy volt rám, mondta is a nő, hogy ha valamelyik nap visszaviszem, szívesen igazít rajta, de mondtam neki, hogy felesleges, úgyse veszem fel többet azt az öltönyt, mire átfutott apám arcán valami rosszallás, mégiscsak több mint húszezer!, de nem szólt semmit, csak fizetett, és mentünk. Egyébként én konkrétan betiltanám a nyári temetéseket, nem lehet bírni ezt a meleget.

 

Apám később, ugyancsak otthon, azt mondta, két öregasszony is kidőlt, de én azt se vettem észre. Különben ha az arcok nem is, a szájszagok ismerősek, illetve kevésfajták, és az idegennek tűnő férfié most tényleg penetráns volt: az őszinte részvétben sült kolbász, cigaretta és valami szesz birkózott egymással, meg a rossz fogak. Egészen közel hajolt, összeért az arcunk. Önfeledten izzadt. A száján anyám neve. Méltatlannak tűnt az egész. Nem akarom, hogy anyám nevéről ez a szag, ez az izzadás jusson eszembe – már csak ezért is betiltanám a nyári temetéseket. Nekem egy temetés az legyen ősszel vagy tavasszal, de ne júliusban! Esetleg télen – bár akkor meg kemény a föld, a sírásóknak az nagy szopás.

Manapság sokkal több urnás temetés van, mint koporsós, erről panaszkodott a temetőszolga vagy ki, aki sírt is ás, ha úgy van, amikor pár nappal a temetés előtt apámmal kivonultunk előzetes terepszemlére, és nem zavarta, hogy nem nagyon hat meg minket a panaszkodása, mert ugye, éppen szomorúak voltunk. Lehet mondani, hogy szomorúak, igen. Tényleg kár, hogy nem jöttél. A halotti toron volt a kedvencedből, cordon bleu, ami nálunk, vidéken persze még mindig gordon blue, mindegy. Meg velő is, mert anyámnak meg az volt a kedvence. És akkor már haza is jöhettél volna velünk utána – így csak ültünk apámmal otthon az étkezőben, és nekem az a hülye kis vákuum járt az eszemben, az üresség a fontosabb helyeknél, vagyis az ő helyén.

A kifakult, kikopott csíkos kárpit, ami mától már biztosan nem kopik tovább, gondoltam, most már mindig itt lesz ez a hülye kis vákuum, itt lapul majd. Erről nem beszéltünk. Csak az unokatestvérről meg a kidőlő öregasszonyokról, mert apámat megkértem, mesélje el, mi volt, hiszen én nem emlékszem. Ja, meg mondta, hogy volt egy pont, ahol nem tudta, mit csináljon, mert A., aki az egyik gyászbeszédet mondta, és aki különben a városka egyik legtöbbet foglalkoztatott nekrológírója volt, amúgy családi barát, szóval hogy A.-ból egyszer csak megindult a félig összeállt takony, és úgy egy fél perc alatt valami félelmetes méretű cucc lógott az orrából, micsoda rugalmasság!, mondta apám, szóval nem tudta, mit csináljon. Adjon egy zsebkendőt? Éppen ő, a gyászoló férj? Erre elnevettük magunkat, de csak pár másodperc volt az egész, aztán arról kezdtünk beszélni, hogy a halál nagy geci, tényleg, meg hogy talán jobb lesz így már neki, anyámnak mármint. Aztán csöndben maradtunk, és arra gondoltam, hogy milyen mélyek vagyunk ma! Még szerencse, hogy néha visszapattanunk. És hogy most jön még csak a neheze, amikor már nem pattanunk vissza, csak tűrjük, ahogy magába dolgoz a hűs felület. Meg arra, hogy ha most választhatnánk, talán mindketten örökké ismétlődő minták akarnánk lenni. Olyanok, mint az intarziák az ebédlőasztal lapjának oldalában. Mindig hozzáért a melle, ha levest evett.”

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.