Apám később, ugyancsak otthon, azt mondta, két öregasszony is kidőlt, de én azt se vettem észre. Különben ha az arcok nem is, a szájszagok ismerősek, illetve kevésfajták, és az idegennek tűnő férfié most tényleg penetráns volt: az őszinte részvétben sült kolbász, cigaretta és valami szesz birkózott egymással, meg a rossz fogak. Egészen közel hajolt, összeért az arcunk. Önfeledten izzadt. A száján anyám neve. Méltatlannak tűnt az egész. Nem akarom, hogy anyám nevéről ez a szag, ez az izzadás jusson eszembe – már csak ezért is betiltanám a nyári temetéseket. Nekem egy temetés az legyen ősszel vagy tavasszal, de ne júliusban! Esetleg télen – bár akkor meg kemény a föld, a sírásóknak az nagy szopás.
Manapság sokkal több urnás temetés van, mint koporsós, erről panaszkodott a temetőszolga vagy ki, aki sírt is ás, ha úgy van, amikor pár nappal a temetés előtt apámmal kivonultunk előzetes terepszemlére, és nem zavarta, hogy nem nagyon hat meg minket a panaszkodása, mert ugye, éppen szomorúak voltunk. Lehet mondani, hogy szomorúak, igen. Tényleg kár, hogy nem jöttél. A halotti toron volt a kedvencedből, cordon bleu, ami nálunk, vidéken persze még mindig gordon blue, mindegy. Meg velő is, mert anyámnak meg az volt a kedvence. És akkor már haza is jöhettél volna velünk utána – így csak ültünk apámmal otthon az étkezőben, és nekem az a hülye kis vákuum járt az eszemben, az üresség a fontosabb helyeknél, vagyis az ő helyén.
A kifakult, kikopott csíkos kárpit, ami mától már biztosan nem kopik tovább, gondoltam, most már mindig itt lesz ez a hülye kis vákuum, itt lapul majd. Erről nem beszéltünk. Csak az unokatestvérről meg a kidőlő öregasszonyokról, mert apámat megkértem, mesélje el, mi volt, hiszen én nem emlékszem. Ja, meg mondta, hogy volt egy pont, ahol nem tudta, mit csináljon, mert A., aki az egyik gyászbeszédet mondta, és aki különben a városka egyik legtöbbet foglalkoztatott nekrológírója volt, amúgy családi barát, szóval hogy A.-ból egyszer csak megindult a félig összeállt takony, és úgy egy fél perc alatt valami félelmetes méretű cucc lógott az orrából, micsoda rugalmasság!, mondta apám, szóval nem tudta, mit csináljon. Adjon egy zsebkendőt? Éppen ő, a gyászoló férj? Erre elnevettük magunkat, de csak pár másodperc volt az egész, aztán arról kezdtünk beszélni, hogy a halál nagy geci, tényleg, meg hogy talán jobb lesz így már neki, anyámnak mármint. Aztán csöndben maradtunk, és arra gondoltam, hogy milyen mélyek vagyunk ma! Még szerencse, hogy néha visszapattanunk. És hogy most jön még csak a neheze, amikor már nem pattanunk vissza, csak tűrjük, ahogy magába dolgoz a hűs felület. Meg arra, hogy ha most választhatnánk, talán mindketten örökké ismétlődő minták akarnánk lenni. Olyanok, mint az intarziák az ebédlőasztal lapjának oldalában. Mindig hozzáért a melle, ha levest evett.”
