A két jobboldali párt vezetése bőségesen „üzent” egymásnak, Vona 2010 márciusában Orbánt és a Fideszt megtagadó levelet is írt a miniszterelnöknek. A Jobbik elnöke ebben a levélben a Fideszt hazaárulónak titulálja, és a „legaljasabb eszközök” használatát tételezi fel róla. Vona szerint jogtalanul vádolják a Jobbikot „az emberek megverésével, terrorizmussal és cigánygyilkosságokkal”. Levelét Vona akkor azzal fejezi be, hogy „a választás a múlt és a szebb jövő, az önök pártja és a Jobbik között dől majd el”. Ekkor azonban már nemcsak a két párt aktivistái és szimpatizánsai között fonódtak kapcsolatok, hanem a jobbikos vezetők is értették „az idők szavát”. Ugyancsak 2010-ben Staudt Gábor, a Jobbik jogi kabinetjének vezetője és Korondi Mihály, a párt Pest megyei elnöke úgy nyilatkozott, hogy a parlamenti együttműködés nem rajtuk múlik, ők ugyanis mindent konstruktívan támogatni fognak, ami egyezik a programjukkal, és ami szerintük „a nemzet érdekét szolgálja”. Az pedig, hogy mi szolgálja a nemzet érdekét, szép sunyiban, a háttéregyeztetéseken eldől.
Közös mindkét, magát jobboldalinak tartó pártban az egyházakhoz fűződő felszínes és meglehetősen álságos viszony. A kormány(párt) eteti a nagy egyházakat, a katolikustól a Hit Gyülekezetéig, azok pedig tudják a dolgukat. Egyetlen gazemberség, hazugság ellen sem emelték föl nyilvánosan a szavukat, egyetlen az emberséget, szolidaritást, a gyengébbet súlyosan sértő intézkedés, törvény vagy törvénytervezet esetén sem szólaltak meg. Prédikáltak, amit prédikáltak a templomok falain belül, agitáltak a kormánypárt mellett, és mozgósítottak a választásokra. Részt vállaltak ugyan a karitászból, ételt osztottak, segélycsomagokat gyűjtöttek, de nyilvánosan jellemzően a derűs közös fényképezések, a szégyenletes szoboravatások, rendőrségi motorszentelések jelzik az együttműködést. Megadják a királynak, ami a királyé.
Kart karba öltve kommunistázik mindkét párt, pedig – ha 2015-ben még értelmezhető ez a stigma, és van még élő kommunista Magyarországon Biszku Bélán kívül –, akkor ők leginkább e két párt soraiban találhatók. Minden rosszért a baloldal őstörténetéhez és közelmúltjához köthető események és személyek a felelősök, és közös jobboldali megegyezéssel felmentést kapnak tetteik következményei alól a nácik, a fasiszták, a népirtásban és az ország valódi tönkretételében jeleskedő jobboldali politikusok.
Rasszista, zsidógyűlölő írók kapnak helyet a nemzeti tantervekben, és még annyival sem tisztelik meg e két párt jelesei a hazájukat, hogy tisztességes, tényszerű, tudományos értékű történelemtudást kapjon az új nemzedék ideologikus, álpatetikus, önfelmentő magyarázatok helyett.
A tapolcai választáson kiderült, hogy a jobbik politikai hátországa a Fidesz-szavazókból rekrutálódik. Eddig a Fidesz támaszkodhatott a szélsőjobbra, mára a trend megfordulni látszik, a Jobbiknál találnak menedéket a kormánypártból kiábrándult szavazók.
Közös ideológiai alapjai vannak a két párt határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájának, akár lóháton, akár árpádsávos zászlót lengetve az „Édes Erdély itt vagyunk, / érted élünk és halunk” attitűd a jellemző, és az is ismert, hogy hasonló logikával kampányoltak a „nagy magyar terepen” az országgyűlési választások előtt. Mindkét párt az oroszok gyűlöletéből a Putyin-barátságra és az orosz kultúra végtelen tengerének szeretetére váltott. Az erő, az autokrácia, az örök hadban állás állandó motivációja mindkét alakzat gondolkodásmódjának és tetteinek.
Most az aktuális helyzet azt kívánja a Fidesz-vezetőktől, hogy „lenácizzák” a Jobbikot, de érdekes módon amíg nem jelentett veszélyt se kétharmadra, se semmilyen állami intézkedésre, egy szavuk se volt. Lázár János mintha kicsit későn ébredt volna, és most nagyvonalúan tekintsünk el a holokauszt 70. évfordulója kapcsán rá szignált feladatoktól. De a mélyben a Jobbikhoz húzódnak a Fideszben csalódottak, a logika: „ezek legalább nem lopnak”, és „felvágják az udvaron a fát”. Ne becsüljük le egyik motívumot se!
Ne legyen kétségünk, 2018-ban, ha kell, összeállnak – Torgyán és a kisgazdák példájával, később az (ál)keresztény(ál)demokratákkal kötött szövetséggel már lerakta a Fidesz az „elvi politizálás” alapjait –, és akkor már igazából nem kérdés, hogy milyen utat választott Magyarország.
A király és a fővezér nevét se kell újra tanulni, és a jövőre vonatkozó köszönés is olyan magától értetődő lesz, mint az elvtársazás a Kádár-korszakban. Orbán tarsolylemezt csatol az oldalára, Vona dekázni tanul. Nem nagy áldozat egy országért.
De akkor már a baloldaltól egy kicsit kevés lesz politikai értékelésnek annyi, hogy „ez most nem jött össze”. Nekik.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
