Winnetou voltam, az unokatestvérem pedig – szintén lány – Old Shatterhand. Angolul abban az időben nem tanult mifelénk senki, így fonetikusan ejtettük az összes indiánregény szereplőjének nevét, a Satterhandben a két té-t ráadásul még jó palócosan meg is nyomtuk, hadd legyen benne egy kis egzotikum. Titkos nyelvet használtunk az iskolában, s kerestük, ki lehetne barátnőink közül megfelelő Old Firehand vagy Old Death.
A trepp s a fölötte elterülő domb, ami a közeli Bükk-hegység árnyékában inkább dombocskának mondható, soha meg nem unható játékforrásként szolgált. A hatalmas raktár tetejére fémlétrán lehetett felmászni, s a kátrányos lapos tetőről jól látszott a falu túloldalán lévő temető meg a kerek templom. A betonplacc felhajtója épp annyira volt meredek, hogy biciklivel még orra esés nélkül le lehetett száguldani rajta, télen pedig ugyanitt volt a sinkópálya: akinek legjobban csúszott a cipője, az vájta először a hóba a járatokat, s miután kellőképp kijegesedett a kétcipőnyi útvonal, jöhettek a többiek.
Tavasszal alig kezdtek rügyezni az Ádámbikk bodzabokrai, kezdődött a bunkerépítés: az öreg vadkörtefa lehajló alsó ágait pányváztuk körbe a letört leveles vesszőkkel, s ott kucorogtunk alatta vasárnap délelőttönként, míg meg nem hallottuk anyánk távoli, ebédre hívó hangját. A domb egyik oldalában homokkő barlangot találtunk, benne ősrégi kagylólenyomatokkal: az volt az igazi, valós idejű Minecraft, úgy kivájni a porladó darabokat, hogy ne sérüljenek a szép rajzolatok, közben vigyázni megint csak az állomásfőnökre, aki egy másik ablakból pont idelátott.
S végül a sínek: azokon végiggyalogolni kilométereket, úgy egyensúlyozva, hogy a lábunk a legritkábban érintse csak az olajos talpfákat vagy a köztük lévő, teret kitöltő éles kavicsokat. Messziről észrevenni a gőzös füstjét, s ugrani be a töltés melletti galagonyásba, bújni kecskerágóbokrok közé, nehogy a masiniszta bepanaszoljon apánknál, vagy ami még rosszabb: az állomásfőnöknél.
Ha hazamegyek mostanság, az autóval itt fordulok meg, még ha messzebb is esik a háztól. A raktár csupaszon mered, a tetejére vivő vaslétrát rég ellopták. A betonplaccot benőtte a fű, a biciklilehajtón méretes lyukak tátongnak.
A vadkörtefa még ott áll az Ádámbikk tetején, de a burjánzó csipkebokrok már a közelébe se engednének. Az utolsó állomásfőnök évekkel ezelőtt meghalt, a forgalmi iroda ablaka szürke porral teli. Gőzösök helyett egyetlen piros szerelvény érkezik vasárnap reggelenként, s ott vesztegel a vágányokon nyolc órán át, hogy a délutáni fordulóval, két-három utassal visszamehessen a városba. A masinisztának pedig fogalma sincs, hogy pár méterre tőle, az elburjánzott domboldalban, egy védett zugban minden április elején kinyílik négy szál harangvirág, s ha nem szakítja le senki, ott kéklik egészen anyák napjáig.
