Fogyunk

Egyben szokták látni és láttatni a születési és a halálozási rátát – de mi most nézzük csak az utóbbit. És mert az adatok közt nem látunk területi, életkori bontást, hagyatkozzunk a gyarló tapasztalatra. Néhai osztálytársam ötvenkilenc évesen egy sérvműtét következményeibe halt bele. Kórházi fertőzést kapott, ami nem lett volna végzetes, ha észreveszik. Rosszullétére sokáig azt mondták: biztosan elvonási tünetei vannak. Amikor kiderült, hogy mégsem, már késő volt.

Egyik szomszédunk 80 évesen kapott stroke-ot. Jó fizikai állapotban volt, még kocsit vezetett, ellátta a beteg feleségét, intézte az ügyeket. Bevitték az ország egyik legjobb, legdrágább sürgősségi osztályára – de a lánya szerint csak fektették. Amikor siratja, hogy még élhetett volna, azt mondják neki: mit akar, hiszen elmúlt 80 éves? Pedig tényleg élhetett volna, és ha ő élne, akkor a felesége is élhetne, így viszont valószínűleg hamarosan utána hal.

És annak van hatása a mortalitásra, hogy a háziorvosok többsége nyugdíjaskorú? Hogy nem mindegyikük ismeri az összes lehetőséget, ami ma – elméletben – elérhető? És annak, hogy a falvak közti utak olyan rossz állapotban vannak, hogy a nagygazdák 15 milliós terepjárója is csak araszol rajta – hát még a mentő? És van-e kedve kórházba menni azoknak az idős, de még megmenthető betegeknek, akik már látták, ápolás, nyugtatás és tisztába tevés helyett gézzel kötözik az ágyhoz a nyugtalan időseket? Nem használnak kacsát, hanem katétert nyomnak a húgycsőbe és az ott van hetekig.

Hogy miért nem élnek tovább, akik még élhetnének? Talán azért, mert – itt, most – olyan nagyon nem is akarnak.