„A nap nem akar lemenni sajnos”
(Kemény István: Egy fényképről)
„Az én szívemben van irgalom. A sakkbajnok sem tudta elvenni. Azt hiszem. Neked még nem meséltem: a sakkbajnok volt az első nő, aki úgy tudott lemagázni, hogy nem vettem zokon. Több mint tíz éve. Egyszer csak bejött az antikváriumba, ahol akkoriban dolgoztam, somfordált egy ideig, a verseknél hosszabban elidőzött, meg mögöttem, a prózafalnál, és akkor ketten maradtunk, és elkezdtem rá nem figyelni. Pár perc múlva odajött a pénztárhoz, felnéztem a Portnoy-kórból, mire azt mondta, hogy én szerelmes vagyok magába. És akkor egy reklámcédulánkra leírta a telefonszámát és a nevét, elsietett, a kasszánál meg otthagyta a Fiestát Hemingwaytől.
Azt hiszem, az volt. És pár nappal később felhívtam, és elmentünk inni egy sört, és akkor egyből bajba sodort, mert kiderült, hogy kiskorú, és elnevettük, és az is kiderült hamar, hogy korosztályos pánarab sakkbajnok, vannak bátyjai, akik, akárcsak ő, félig arabok, és gimnazista, és nem tudja még biztosan, mi szeretne lenni, és közben nagyon csillogott a fekete szeme. Kértünk még egy sört, és akkor bevallotta, hogy igazából csak fogadtak a barátnőivel, hogy nem meri nekem azt mondani, amit mondott a boltban, és ő meg akarta nyerni a fogadást, és hát tetszem, persze, tetszem, de azért szerelmes az nem, az talán mégsem, és hogy ne haragudjak, és én nem haragudtam, csak egy kicsit, amiért így el kellett rontani az első szerelmi vallomásomat. Legalább mondhattam volna én, hogy de kislány, hát ne butáskodjál már, menj szépen haza. Egyébként is: már most magasabb vagy nálam. És akkor üldögéltünk még picit, és egyre jobban sajnáltam magam, persze beszélgettünk is, de én, amikor csak lehetett, vagy a márványasztal szélét kapargató ujjaimra néztem, vagy a felszolgálónő fáradt lábát figyeltem, szigorúan max térdig, de inkább csak a fűzős cipő tetejéig, és aztán elbúcsúztunk, és nem beszéltünk többet. Nem is jött többet az antikváriumba.
