Flanc

Bárczy és Balog (egyszerűbben: a hajdan volt liberális városvezetés és a mai, illiberális embergazdálkodás) között azonban csak az úgymond pazarlás von párhuzamot – a közpénz bőkezű költését alapvetően más indokolja.

Bárczy azért építette ragyogó iskolapaloták sokaságát Budapesten, hogy a polgárok és a munkások gyerekei, a legszegényebbek is, egyformán jó oktatást kapjanak az otthonukhoz lehető legközelebb. Tágas, világos, egészséges osztálytermek százai várták a bérkaszárnyákban felnövőket, és ha két városrésszel odébb sodorta a családot az élet, a következő „sarki iskolában” ugyanonnan folytatta a gyerek a betűvetést és a számolást, ahol abbahagyta. Nem fordulhatott elő, hogy a gazdag a gazdaggal, nyomorgó a nyomorgóval üljön egy padban, s az egyiknek okostábla jusson és angolóra, a másiknak meg elkülönített felzárkóztatás – a semmihez.

A Fidesz az előző ciklusban államosította az oktatási rendszert, ami óriási esélyt rejtett magában. Következhetett volna belőle a Bárczy-féle esélykiegyenlítés, azaz a rossz intézmények felszámolása és a jók fölfejlesztése, a megbízható minőségű „sarki iskolák” hálózatának kiépítése. Mindennek azonban nyoma sincs, ami fényesen igazolja az előzetes gyanút, hogy ez az egész semmi másra nem kellett a kétharmadnak, csak hogy ők maguk döntsék el, ki, mit és hogyan taníthat a mi hazánkban.

Mindennek pusztán tárgyiasulása az, ami most Szombathelyen történik. Hogy ebben az alapvetően nem vallásgyakorló országban, ahol már amúgy is a keresztény etika itatja át – például kötelező hit- vagy erkölcstan alakjában – a mindennapi tananyagot, a katolikus egyháznak építenek iskolát, amikor építhetnek. Az oktatás a kormány számára nem szolgálat, nem az adó visszaforgatása a társadalomba, és nem a népjólét eszköze.

Flancos gipszdísz a kegyúri hatalomgyakorlás mind nagyobb építményén.