Fiúk a bányába

A volt bányászok szavaiból azért az is kiderül, hogy a szocialista brigádok tagjai sem voltak mintagyerekek. Talán sehol sem követtek el olyan komisz tréfákat egymás bosszantására-megnevettetésére, mint a bányászkollektívákban, na és az ital is szedte az áldozatait. A többség azonban kemény munkával elérte, amire abban a korban egy kétkezi melós okkal lehetett büszke: otthont építettek, kitaníttatták gyermekeiket, 3-4 évenként új autót vettek, minden évben nyaraltak. Pecáztak, focimeccsre, moziba és színházba jártak. Meg kórházba, szanatóriumba, gyógyfürdőbe, mert ez a munka ette az egészséget. Bárhogy volt is, a bányászok érezték a társadalmi megbecsülést és az anyagi biztonságot. S aki beiratkozott a vájáriskolába, tudta, hogy rá is ez vár.

Vajon a mai magyar társadalom mit tud ígérni a vájártanulóknak? Bányát nem, legfeljebb azt, hogy, átképzéssel elmehetnek gépkezelőnek, villanyszerelőnek, ácsnak, kőművesnek. De mit ígér a magyar társadalom a villanyszerelő-, az ács-, kőművestanulóknak és még megannyi szakma diákjainak? Ígér-e biztos megélhetést? Nem igazán.

A bukdácsoló szakmunkástanulók általában nem azért iskolakerülők, fegyelmezetlenek, lusták és pimaszok, mert ilyenek akarnak lenni, hanem mert ilyenné teszi őket a jövőtlenség. Látják szüleiket, idősebb testvérüket, ismerőseiket, hallják, hogy mennyit lehet megkeresni szakmunkásként, hallják, hogy milyen könnyen lehet állástalanná válni, s azt kérdezik: ezért törjem magam? Vagy azért, hogy közmunkás lehessek?

Akkor lesz a mostaninál sokkal több igyekvő szakmunkásjelölt, ha stabil lesz a magyar gazdaság, és a hazai cégek közvetlen kapcsolattartással, a mostaninál jelentősebb ösztöndíjakkal, megbecsültséget sugalló, jól fizetett állásajánlattal győzik meg a diákokat a kitartó tanulás fontosságáról. Ennek híján marad a kallódás.