A budapestiek, akik másfél évvel ezelőtt vállvonogatva vették tudomásul, hogy a Fidesz minden teketória nélkül megszünteti a főváros önkormányzatát, lassan ráeszmélhetnek, miért is volt jobb nekik, amikor még létezett a közvetlenül választott Fővárosi Közgyűlés. Igaz, az oda bekerült képviselők valóban kaptak fizetést (ordító demagógiával ezt bélyegezte pazarlásnak a kétharmad), viszont afféle kis budapesti parlamentként választóik nevében testületi kontrollt gyakoroltak a politikai döntések fölött.
Nem állítom persze, hogy a korábbi rendszerben a kormány nem tehette volna tönkre Budapestet, nem barmolhatta volna szét a tömegközlekedést és/vagy az összes többi közszolgáltatást, de hogy legalább égedelem nagy botrány lett volna belőle, az krucifix. Hiszen annak a vérlázító döntésnek, amely úgy „finanszírozza" a BKV-t, hogy máshonnan von el pénzt, valamilyen módon át kellett volna mennie a közgyűlésen, és a képviselők legalább élhettek volna az érveléshez való demokratikus jogukkal. A mostani testületnek viszont a kerületi polgármesterek a tagjai: többségükben fideszes pártkatonák – gondoljanak csak Kocsis Mátéra –, akik az ilyen helyzetekben, amikor a kerületi és a fővárosi érdek is egymásnak feszül, borítékolhatóan a legegyszerűbb megoldást választják. Szomorúan csóválják a fejüket, aztán nagyokat hallgatnak.
Az ország és a város érdeke, valamint a józan ész is azt követelné meg, hogy Budapest és vonzáskörzete – hiszen ezeket a településeket ezer szál köti össze – egyre inkább összehangolja közszolgáltatásait és mindennemű közösségi döntéseit, s hogy az állam is egységként tekintsen rájuk. Ehelyett a Fidesz előbb Budapestet szeletelte fel huszonhárom egymással óhatatlanul versengő részre, most meg az agglomerációt lehetetleníti el szántszándékkal.
