Nem vagyok kárörvendő, de amikor egy buszmegállóban a hajdani fontos embert megláttam nejlonszatyorral a kezében a többiek között álldogálni, elöntött valami furcsa melegség, s megfejthetetlen, ez a mámoros érzés honnét érkezett. Az isteni igazságszolgáltatásban nem hiszek. Az emberiben sem. S na lám, ez az alak mégis megbűnhődött végre: valamikor fekete luxusautó hozta-vitte magas hivatalába, most meg a helyi járatot várta, s aggódva nézett egy bizonyos irányba.
Láttam őt hajdanán magas pulpitus mögött, maga volt a gőg és pöffeszkedés. Úgy tűnt akkoriban, hogy páncélba öltözött. A politikai hatalom fémes állaga óvta testét, arca elé sisakrostélyt eresztett a viselt pozíció: megközelíthetetlen volt a tekintete. A keményen taposó szar emberek közé tartozott, s folyton egy bizonyos irányba nézett: felfelé. Hiszen fölötte magasodtak különböző hatalmasok. Őket leste. Nem lefelé tekintett, alulra, a társadalom mélyebb bugyraiba, honnét a vakszerencse és az egyéni taposómunka néhány ciklusra kiemelte. Lefelé nem látott soha. De oldalra se.
Tán ez okozta vesztét: nem volt eléggé körültekintő, amikor a helyére leselkedő ifjútörökök seregét mérte fel. Hasznos ember volt amúgy. A gazdáinak legalábbis. Hiszen mellébeszélt ugyan, de soha nem beszélt kifelé. Lojális volt a végsőkig, mert ez volt az elvárás. Megérezte az idő szavát. Semmi más nem számít, csak a hűség. A szakértelem, empátia, emberség, az mind smafu. Arcunk megőrzése fenn, a nyeregben, úgy tűnik, nem feladat.
