Felméretlenek

Az tehát szóba sem kerül, hogy lehet mindezt másként nézni. Onnan, mondjuk, hogy az emelkedett, de irreális liberális kívánság (írjon minden iskola magának saját tantervet) és a regnáló kormány értékítéletét tükröző, kötelező tanterv – melytől tíz százalékban lehet eltérni – között van józan középút is. Jelesül az, hogy legyen átjárható az iskolarendszer, de mindenki olyan oktatást kapjon benne, amely az ő fejlődését a legjobban segíti.

Vagy onnan, hogy van ráció az állami fenntartásban, de nem az, hogy hetekig besüvít a törött ablakon a szél, mert a gittelést a megyeközpontban intézik. És igen, meglehet, hogy túl sokszínűvé vált a tankönyvpiac, de az minimum gyanús, ha a régiek helyett egy szál kipróbálatlan, ideológiailag stiches kiadványt kap a kezébe a pedagógus, igaz, azt legalább valami haveri terjesztőcégtől.

Szóval ne tévedjünk, nem az egészséges kételkedés okozta, hogy a magyar tanárok ezúttal nem vehettek részt a felmérésben. Ellenkezőleg: a mára szinte államvallássá lett dölyf.

Kaptatok tőlünk életpályamodellt meg pedagóguskart, melybe még belépnetek sem kell, hisz kötelező, és szerintünk ezután a gondolkodással sem kéne fárasztanotok magatokat, hát mégis, mit szeretnétek még? Itt minden tökéletes, és a nemzetköz ebbe végképp ne üsse bele az orrát. Csak attól a gondolattól nehéz szabadulni, hogy ha engedi a kormány megcsinálni a felmérést, vajon mi lett volna az eredménye.

Panaszkodtak volna-e a magyar tanárok? Tiltakozás, lázongás, demonstráció híján abból az egyetlen tényből, hogy csak minden tizedik tanár érezte szükségesnek regisztrálni magát a pedagóguskarban, hihetjük-e, hogy a másik kilencnek nem tetszik, ami a hazai iskolákban folyik? Az évek óta tapasztalható, ijesztő csend vajon egyetértést, beletörődést vagy félelmet jelez? Ez hazánk jövője szempontjából sem mindegy, de tán még ennél is fontosabb, hogy a vizsgálat máshol világosan mutatja: a munkájával elégedett tanár keze alól jobban teljesítő diákok kerülnek ki.