Most épp Pongrátz Gergely áll ballonban, kezében revolverrel a Blaha Lujza tér sarkán. Állt már ott Dózsa László is davajgitárral meg Wittner Mária puskával, megszokott a látvány. A három emelet magas forradalmárok egyként vallják Máraival: „Egy nép azt mondta: elég volt!” (Mondjuk, Márai tett idézőjelet, viszont nem alkalmazott felkiáltójelet, de ezt most hagyjuk.)
Ballag az ember a Rákóczi úton, felnéz a Blaha sarkára, igen, a nép azt mondta, elég volt, mutassuk meg Brüsszelnek. Megrázza a fejét. Az egy másik nóta.
Másik nóta? Dehogyis. A legkevésbé sem véletlen, hogy a két október a szemünk előtt csúszik össze szóhasználatban, hangulatban, képi megjelenésben. A szabadságharcos retorika a maga durván leegyszerűsítő történelem- és világszemléletével lassan az életünk minden részletét meghatározza: miért pont egy nemzeti ünnep maradna ettől érintetlen? A magyarság harcolt Európa ellen már a kalandozások idején, önmaga ellen a kereszténység felvételekor, a nyomába lépő keleti barbárok ellen a tatárjárás két véres esztendejében, a török megszállók ellen – na jó, ezen a ponton inkább ugorgyunk. Rákóczi harcolt, Thököly küzdött, Kossuth háborúzott, Tisza István egyenesen világháborút vívott, Horthy kormányzó urunkról már nem is beszélve. És akkor eljött 1956, amelynek Schmidt Mária propagandagépezete olvasatában egyetlen említésre méltó történelmi öröksége van: a fegyveres ellenállás, azok a gyerekek és felnőtt felkelők, akik lőfegyverrel vagy Molotov-koktéllal keltek hazájuk védelmére.
