galéria megtekintése

Fegyverbe!

22 komment


Megyesi Gusztáv

Nem akarnak a közmunkások katonának menni – írják a lapok abból az alkalomból, hogy a héten több, a déli határ közelében fekvő településen toborzó értekezleteket tartott a honvédség, amelyeken kötelező volt a közmunkásoknak megjelenniük, a távollét akár a közfoglalkoztatásból való kizárást is magával vonhatja.

A honvédség a mai közmunkás-bér kétszeresét, 100-110 ezer forint fizetést ajánlott a katonai szolgálatért, ám hiába a jó pénz meg a stabil munkaviszony, Gyomaendrődön például negyven közmunkásból sajnálatos módon egy se vállalta, hogy egyenruhába bújik. Egészen elképesztő felelőtlenség. Mint katonaviselt polgárai az országnak, úgy látjuk, hogy itt nem csupán a haza védelméről van szó, hanem a közmunkások jól felfogott érdekeiről is, még akkor is, ha tudjuk, hogy a korábbi legendás honvédelmi miniszter, Hende Csaba távozásával támadt űrt nehéz kitölteni, s hiányában a fia­tal közmunkások se szívesen hagynák magukra családjukat, pláne karon ülő gyermekkel, hogy esetleg az ország túlsó végén teljesítsenek szolgálatot.

Látni kell azonban, hogy ezzel a passzivitással közmunkások serege marad le a későbbi civil érvényesülés lehetőségéről. Mi magunk nagyon nem kedveljük, midőn katonaviselt férfiak seregbéli élményeikkel szórakoztatják társaságukat különösen hölgyek jelenlétében, főleg, hogy ezekből a katonatörténetekből szórakoztató, ám hamis kép rajzolódik ki a honvédélet lényegéről: a hallgatóságnak az az érzése támad, hogy a magyar honvédség állománya kizárólag félhülye parancsnokokból és egészen hülye kiképzőtisztesekből áll, a haderő maga pedig képtelen bárminemű ésszerű és hatékony tevékenységre.

 

Vezénylő tábornokunk pár évvel ezelőtt, még az első kormányzása idején az akkori kisgazda honvédelmi miniszter, Szabó János jelenlétében azt találta mondani a tiszteletükre felsorakozott állomány előtt, hogy azokra mindig kicsit másképp tekint az ember, akik nem voltak katonák, amin a teljes hadállomány jót derült, elsősorban Szabó miniszter sérelmére, aki köztudottan soha nem volt katona.

Pedig a vezénylő tábornoknak igaza volt. Mi magunk is sorkatonaságunk alatt sajátítottuk el az érvényesülés legbiztosabb módját. A saját szemünkkel láttuk, hogy például a közvagyonnak semmi értéke nincsen, nyugodtan el lehet lopni, hazavinni vagy eladni; hogy az olyan közgazdasági fogalmak, mint termelékenység, ésszerűség és költséghatékonyság, semmiféle értelmezési tartománnyal nem bírnak; hogy a honvédségnél idő, pénz és munkaerő nem számít. Továbbá, hogy a hatalom arra való, hogy visszaéljünk vele, hogy megfingassuk vele felebarátainkat, miképpen seregbéli éveink alatt tanultunk meg sunnyogni, munka elől elbújni, felelősséget áthárítani, szemrebbenés nélkül hazudni, más kárára kaparni, tenyeres-talpas gyökér-tapló-bunkónak lenni, fölfelé viszont lojalitást mutatni, közben persze nagy szarnak nézni az elöljáróságot is.
Mondhatnánk úgy is, gondoljátok meg, közproletárok.

Most játsszátok el a jövőtöket, most dől el a sorsotok, soha nem juttok ötről a hatra. Árokpartot gereblyézve, szemetet hordva, államtitkár birtokán, polgármester építkezésén fillérekért dolgozva fogtok meggebedni, és még csak esélyetek se lesz, hogy kiszámítható életpályára állva, lépésről lépésre haladva egy egész országot tegyetek lóvá, azaz korunk sikeres emberévé váljatok.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető