Baj van Orbán Viktorral, tudják ezt sokan Magyarországon és még többen Brüsszelben, Berlinben, Párizsban vagy Stockholmban. Elég kinyitni az európai lapokat, ott sorjáznak a tudósítások a kétharmad legújabb arcátlanságairól. És akkor tessék, összeülnek az uniós külügyminiszterek, ott hever asztalukon a javaslat, hogy „találjuk már ki, mit csináljunk a tagállamokkal, amelyek kukába hajítják a jogállamiságot” (érti mindenki, hogy kiről van szó), mire azt bírják kiötleni, hogy politikai párbeszédet indítanak a témáról. Ja, azon még töprengenek, hogy félévente vagy csak évente tartsanak-e ilyen remek párbeszédet.
Tudom én, hogy az EU malmai lassan őrölnek; húsz éve követem figyelemmel ezt a szervezetet, amelynél fontosabb és hasznosabb intézményről nem hallottam Európa történetében. Mégis ilyenkor fáj a szívem. Mert emlékszem, hogy amikor 1997 és 2000 között brüsszeli tudósító voltam, másról sem tudósítottam, mint a tengernyi feltételről (a demokráciától az átláthatóságon és a jogállamiságon át a piacgazdaságig), amelyek teljesítése nélkül még csak vissza sem köszönnek nekünk, nem hogy felvennének. S akkor ezt nem is nagyon bántuk, mivel tudtuk, hogy a csatlakozás után végérvényesen, visszafordíthatatlanul szabad, demokratikus köztársasággá válik Magyarország.
A felvizezett javaslatot tovább vizező külügyminisztereket most az sem hatotta meg, hogy a téma beterjesztője, az olasz EU-elnökség azzal érvelt: az unió hitele forog kockán. „Az európai polgárok azon gondolkodnak, hogy a jogállamiság terén miért vagyunk olyan szigorúak a tagjelölt országokkal, majd miután csatlakoznak,miért nem teszünk fel nekik egyetlen kérdést sem a jogállamiságról.” Az olasz Európa-ügyi miniszter szavai ezek. Csak hát az európai polgárok nincsenek jelen, amikor Brüsszelben a döntéseket hozzák, ezért tiltakozni sem tudnak, hogy ebből vagy abból végképp elegük van.
