A szerda reggeli két „környezeti nevelés" tanórán alighanem többet tanultak a világról a miskolci Herman Ottó Gimnázium növendékei, mint ha – Hoffmann Rózsa legszebb álmait valóra váltva – tölcsérrel töltötték volna a fejükbe a kémiai képleteket vagy a latin igeragozást. Ahelyett, hogy a padban ültek volna, virágba borították az udvart, majd az iskola legidősebb tanára és a legfiatalabb diák együtt ültetett el egy almafát. Polgári engedetlenség volt ez a javából, hiszen az órarendben még véletlenül sincs olyasmi, hogy „a tudás fájának elültetése". Mégis, egy iskola életében ritkán adatik ilyen kegyelmi pillanat: amikor szinte tapintható a bizonyosság, hogy a tudás, amelyet az intézmény átadott, örökre megmarad.
Persze nem az egy- és kétszikűekről vagy az ozmózisról tanultak ezen a reggelen a hermanosok, hanem az összefogás erejéről. Arról, hogyan lehet elegánsan fricskát adni a hatalomnak, hogyan lehet úgy ellenállni, hogy az ne késztessen senkit nyilvános „politikai" állásfoglalásra, ráadásul még a céltalan téblábolás se fenyegessen az iskola falai között, pusztán mert sztrájk van. Nem volt tanítás, mégis okultak a diákok.
Ugyanolyan gesztus volt ez, mint a tizenkét pont megfogalmazása. Ahányszor elolvasom, lélekben mindig kalapot emelek a szerzők bölcsessége előtt. A higgadt és érthető követelésekből feketén-fehéren kiderül, miért tökéletesen működésképtelen a mai oktatási rendszer, és miért alkalmatlan arra, hogy megvalósítsa legfőbb feladatát, a gyerekek felkészítését az élethosszig való tanulásra és a lehető leghatékonyabb önérvényesítésre. Pőrén mutatja ez a szöveg a tankötelezettség korhatárának leszállításával és a középfokú oktatás szétzilálásával nyitott zsákutcákat, a szegregációt, amely érintetlenül működik az államosítás dacára is, akárcsak azt: akárhányszor jelenti is ki a Fidesz soros pökhendi felháborodója, hogy ők „visszaadták" az oktatásnak, amit Gyurcsány elvett, a sokat hajtogatott hazugság még nem válik igazsággá. A GDP-arányos oktatási költés a Fidesz-kormányzás alatt ütemesen csökkent, és az államosítás után az iskolákra fordított pénz összességében nem éri el azt az összeget, amelyet az önkormányzatok költöttek az intézményekre.
