Most mindegyik vesztes teljes gőzzel kezdi keresni a nép hangját. Eszükbe sem jut, hogy talán a nép nem hallotta az ő hangjukat. Mert nem volt nekik. Vagy legalábbis nem eléggé üde, érces, mindenki mástól különböző, a zajban jól kivehető. Mesterházy Attila állapotukat farkasvakságként jellemezte, ami szürkületben, félhomályban okoz látási zavarokat, de sajnos ebben az esetben – jó, ha tudja – a nappali fény sem javított politizálásukon. (Mellékes lábjegyzet: ez a betegség nem gyógyítható.)
Bajnai Gordon szerint a választóknak egyszerűen nem tetszett az ajánlatuk. Gyurcsány Ferenc továbbra is a polgárosodás, a Nyugathoz tartozás híve, a vereségből mindössze azt a konklúziót vonta le, hogy az emberek nem ébredtek rá az ellenkező irány hiábavalóságára, veszélyeire. Zárójelben megjegyzem, hogy még a vegytiszta populizmus sem aratott túl nagy sikert, hiszen ennek ellenzéki sámánjai – Schmuck Andor és Szili Katalin – szintén alapos vereséget szenvedtek, pedig utóbbit a kampányhajrában még a pártfüggetlen MNB-elnök is fogadta elképzeléseinek komolyságát reprezentálandó.
A választáskor nemcsak az derült ki, hogy az összefogás szereplői gyengék, hanem az is, hogy az összefogás vezető ereje is gyenge. Az, hogy az ország Budapest kivételével narancssárgába borult, egyértelműen jelzi, hogy vidéki szervezeteiket még jobban elhanyagolták, mint korábban – adataik porosak, vagy ami még rosszabb, rózsaszínűek voltak, bázisnak véltek olyan régiókat, amelyek már rég nem azok. 2014 üzenete ismerős, tudniillik ugyanaz, mint 2010-é. Csak most Kelet-Magyarország mellett a Dunántúl leszakadó térségei is távolabb kerültek a szocialistáktól.
