galéria megtekintése

Örökség

Az írás a Népszabadság
2014. 11. 21. számában
jelent meg.


Vári György
Népszabadság

Amikor nemrégiben az egész ország hirtelen irodalommal kezdett foglalkozni, és tele lettek a Facebook-falak aggodalommal, hogy mi lesz Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni személyes tárgyaival, megint világossá vált, hogy e 35 évesen meggyilkolt örök fiatalember és az őt egy teljes további életidőn át, 70 évig némán gyászoló özvegye nélkül nem lenne ugyanaz magyarnak lenni. Ahogy Petőfi Sándor figurája és legendája nélkül sem.

Nem ugyanazt gondolnánk a költészetről és a romantikus szerelemről, a hűségről sem, mint amit ma magyarul egyáltalán gondolhatunk róla. Ez a kedves arcú fiú és ez a feltűnően szép és törékeny kislány korán megtalálták egymást, és emlékeinkben úgy fognak élni, mint akiket végső soron még a halál sem választhatott el. Nem akarunk tudni róla, hogy az ő történetük sem ilyen egyszerű – és jól van ez így.

Úgy emlékszünk rájuk, mint akiket hiába lökött el, alázott meg ezerszer és – mint tudjuk – egyiküket, a költőt meg is ölte a haza, amelyet választottak, ők soha nem pártoltak el tőle. A költő vallomásából tanultuk meg meglátni a hazát minden jelentéktelennek tűnő, hétköznapi pillanatunkban: a bokrok nevében és virágában, a gyárudvarokon hempergő komondorok mozdulatában. Így lett a haza kedves, bizalmas, mindig kéznél lévő dologgá, amelyre csak néha kell külön is felfigyelni, olyanná, mint az éltető levegő.

 

Tőle és Petőfitől tanultuk átélni a költészet életbevágó fontosságát, a költőét, ki csak máglyára jó, mert az igazra tanú, és akit végül is megölnek, mert maga sosem ölt. Így lett.

Ő is, ahogy Petőfi, minden mondatát az életével, a halálával igazolta. Ő azok egyike – azért is, mert nem volt újító, nem volt radikális költő –, akik máig is közvetlenül teszik átélhetővé a költészetet, sorai, mint Weöres „gyerekversei”, mindnyájunk költői anyanyelvéhez tartoznak. Nincs is az elvetemültségnek olyan foka, amely emlékét ki tudná kezdeni. Amikor néhány magányos tébolyult az ő könyveiket merte elégetni, még a különösen borzalmas magyar szélsőjobboldal is kiátkozta az elkövetőket.

Ezért fontos és jó – az enyhe képmutatás jelei ellenére is –, hogy most mindenki fel van háborodva azon, hogy nem marad a közösségé minden tárgy, amelynek köze volt hozzájuk. Mert látszik, hogy még mindig úgy gondoljuk, hogy őket nem lehet elvenni tőlünk, hogy nélkülük mi sem lennénk saját magunk.

Talán valóban ez motoszkálhatott Gyarmati Fanni fejében is, talán épp ezért döntött úgy, hogy azt, ami szerinte csak kettejüké volt, ami nem része a mi közös történetünknek, bölcsen szétszórja. A képet például, amelyet a nő adott Radnótinak, akivel házasságtörő viszonyt tartott fenn jó darabig. Az ő dolguk, hármuk lezárult magánügye. Érdekes asszony volt, de nem való a Történetbe.

Ettől még persze fontos, hogy amit lehet, megszerezzenek a közgyűjtemények a hagyatékból, és fel is kell dolgozni természetesen, minél pontosabban megtudni, mi történt az „igazi”, az életrajzi Gyarmati Fannival és Radnóti Miklóssal. De ez semmit nem fog változtatni azon a képen, amelyet a Tétova óda vagy a Levél a hitveshez olvasása és értelmezése alakított ki a magyar irodalmi emlékezetben. A mi Mikünk és a mi Fifink képén, amelyet úgysem vehet el senki és semmi tőlünk. Minden jól van tehát épp így, ahogy most van.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.