Amikor nemrégiben az egész ország hirtelen irodalommal kezdett foglalkozni, és tele lettek a Facebook-falak aggodalommal, hogy mi lesz Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni személyes tárgyaival, megint világossá vált, hogy e 35 évesen meggyilkolt örök fiatalember és az őt egy teljes további életidőn át, 70 évig némán gyászoló özvegye nélkül nem lenne ugyanaz magyarnak lenni. Ahogy Petőfi Sándor figurája és legendája nélkül sem.
Nem ugyanazt gondolnánk a költészetről és a romantikus szerelemről, a hűségről sem, mint amit ma magyarul egyáltalán gondolhatunk róla. Ez a kedves arcú fiú és ez a feltűnően szép és törékeny kislány korán megtalálták egymást, és emlékeinkben úgy fognak élni, mint akiket végső soron még a halál sem választhatott el. Nem akarunk tudni róla, hogy az ő történetük sem ilyen egyszerű – és jól van ez így.
Úgy emlékszünk rájuk, mint akiket hiába lökött el, alázott meg ezerszer és – mint tudjuk – egyiküket, a költőt meg is ölte a haza, amelyet választottak, ők soha nem pártoltak el tőle. A költő vallomásából tanultuk meg meglátni a hazát minden jelentéktelennek tűnő, hétköznapi pillanatunkban: a bokrok nevében és virágában, a gyárudvarokon hempergő komondorok mozdulatában. Így lett a haza kedves, bizalmas, mindig kéznél lévő dologgá, amelyre csak néha kell külön is felfigyelni, olyanná, mint az éltető levegő.
