Sétáltál már kézenfogva a Városliget platánjai alatt az első randevún? Ültél a tóparti kőpadon hajnalban egy buli után, álmosan figyelve, ahogy a Vajdahunyad vára előbukkan a párából? Veszítettél el valakit a bokrok között – örökre? Vártál az Orczy-kertben az öreg kőrisnek dőlve a P. Mobil-koncertre? Futottál versenyt a kutyával végig a Kossuth tér hársfasorán? Horgásztál apró, ezüstszínű halakra a Római nyárfáinak lábánál? Integettél a parton az evezősök után, hallgatva, hogyan tapsolnak fölötted a levelek a szélben? Feküdtél átázva a félárnyékos fövenyen, mindig a lombok között átsütő napot keresve, nehogy anyád megtudja, hogy a deszkastégről a vízbe estél?
Rogán Antal sosem járt arra, más dolga volt – Szakonyfaluban és Szentgotthárdon szaladgált a lányok és az aktuális KISZ-megbízatások után. Orbán Viktor sem: ő Felcsúton és Fehérváron pattogtatta a szotyit meg a lasztit. Kósa Lajos a debreceni Nagyerdőben vadászott rókára, Lázár János pedig talán már akkor arról ábrándozott, hogyan lehetne pénzt csinálni a mindszenti strand homokjából. Nekik Budapesten építési telek, ingatlanfejlesztési övezet, befektetési célpont itt minden park, ahol az állam pénzét költve lehet mesés profitokhoz juttatni a legjobb cimborákat és a legközelebbi strómanokat. Nekik nem fáj, hogy itt minden halálra ítélt fához sok évtizednyi köz- és magántörténelem tapad, mert nem az ő emlékeiket aprítja darabokra a láncfűrész. Nekik megfelel, ha a Dagály helyén egyszer használatos vízipláza épül, mert egy fél lelátón többet keresnek, mint amennyi pénzt te egész életedben láttál vagy látni fogsz, és azt sem bánják, ha csak annyi növény marad a végén, amennyi az ablakpárkányon a muskátlis ládádban elfér.
A dúlásra, amit évek óta végeznek, nehéz annál kézenfekvőbb magyarázatot találni, mint hogy semmit nem jelent számukra annak a városnak az élő múltja, a házak közé szorult zsebkendőnyi természetfoltokon összezsúfolódott rengeteg élménye, kalandja és álma, ahová a politikai nyerőgép dobta őket. Mintha ugyanúgy beveendő várnak és meghódítandó birtoknak tekintenék, mint amikor egy emberöltővel ezelőtt ijedt vidéki gyerkőcként az első pesti albérlet ajtaja előtt toporogtak. Mintha attól félnének, hogy ha nem semmisítenek meg mindent, ami az érkezésük előtt bújt ki a földből, akkor az élet túl gyorsan benövi a nyomaikat, miután elvonultak a zsákmánnyal. Jeleket kell hagyniuk mindenfelé, mint az utcasarkokat megjelölő kan kutyáknak vagy a graffitiző suhancoknak, különben még a saját falkájuk sem fogja tisztelni őket. A képükre kell formálniuk Budapestet, mert a nevüket nem őrzi meg semmi, amit az emberek a magukénak éreznek, csak néhány gyorsan elgazosodó stadion, meg egy darabig talán a Tiltott Város, amit a Várból csinálnak, ha marad rá idejük.
