Okos ember volt Li Kuang-jao, a kevert lakosságú Szingapúrt „örökös miniszterelnökként” ő változtatta át Ázsia egyik virágzó üzleti-kereskedelmi központjává. Európát Li olyan tarkabarka társasághoz hasonlította, amelyik dobszóra próbál egy irányba menetelni. Sok sikert nem jósolt ennek a kísérletnek, a mesterségesen elrendelt egységet működésképtelennek tartotta.
Az elitek által irányított modellként Európa több évtizeden át mégis sikertörténetnek bizonyult. Az alapító atyák elképzeléseit túlnőtte, s a XX. század két tömeggyilkos háborúja után betöltötte béke- és stabilitásteremtő küldetését. Mindenki az Európai Unióba törekedett, a tagságot biztosításként kezelték a külvilág vészes meglepetéseivel szemben és mindenoldalú lehetőségként.
Nagy-Britannia viszonylag későn lépett be az európai integrációba, de tagként is inkább kívülálló maradt. Az együttműködés elmélyítése helyett a szélesítést és a bővítést pártolta, ezzel is fékezve a német–francia páros ambícióit. A britek most olyan helyzet elé állították az Európai Uniót, amire ez a szervezet nincs trenírozva. Faképnél hagyták. S ugyan a szakítás hosszú folyamatnak ígérkezik, de ez nem színházi főpróba, amelynek bakijai a premierig még kijavíthatóak.
