„Vagy szállj fel, és menj haza.” Dékány Dávid
„Én nem vagyok egy bunkó paraszt, hidd el, hogy nem jönnék ide, és nem zavarnálak, ha nem lenne nagyon fontos, szerintem elég óvatos voltam, nem?, mondom, nem vagyok bunkó, négyegészhatra érettségiztem, aztán amikor megesküdtünk, akkor is én választottam az étkészletet, itt van most is a táskámban, egy bútorboltban lett meg, amit én nem is nagyon értettem, mármint hogy hogyan kerül oda, a Zsuzsi elemes konyhabútor egyik fiókjába az étkészlet, de tény, hogy ott volt, nagy, zárható dobozban, amit megint csak nem értettem, minek zárnánk be az étkészletet? Amúgy később éppen abban a fiókban tartottuk a kés-villa-kanál-kávéskanál-desszertvilla X 18-as étkészletet, ahol megtaláltuk, mert persze megvettük azonnal az egész szettet. Igazság szerint előbb szerettünk bele a faberakásos, így mondják, a lakkozott faberakásos étkészletbe, mint a Zsuzsi bútorba, sőt nekem sosem sikerült beleszeretni igazán a Zsuzsiba, de a másik Zsuzsi, az enyém, az annyira beleszeretett tényleg, hogy muszáj volt megvegyem neki azt is, és akkor azt mondta, hogy most már innentől neked két Zsuzsid lesz, ami csak úgy egy évig bizonyult igaznak, mert akkor megjött a harmadik Zsuzsim is, és akkor ott éltem három Zsuzsival összezárva, és nem bírtam, hideg volt és idegen, és kiderült, hogy a kis Zsuzsim nem az én Zsuzsim, hanem a nagy Zsuzsi művezetőjéé, és akkor úgy nem bírtam tovább, ahogy csak egy nem odavaló villa érezheti magát a sok egyforma eszcájg között. Aztán mikor eljöttem, semmi mást nem hoztam el tőle, tőlünk, csak az étkészletet.
Hiányzott egy kiskanál, amivel a kislány szokott enni. Azt nem találtam. Bezártam a dobozt, ne tűnjön el több most már, a kulcsot meg a Dunába!, de az most nem ide tartozik, egyébként Kornélnak hívnak, és hidd el, nem vagyok egy bunkó paraszt. Még tánciskolába is jártam Mezőtúron, minden vasárnap, a jehovák után volt a művházban. Csak azt akarom mondani, hogy vedd meg tőlem ezt a Parker tollat, légy szíves. Teljesen jó kis Parker toll. Ez úgy fog, öregem, hogy az már kapaszkodás. Le nem veszi a tinta a lábát a papírról... Ha nem írsz már kézzel, inged csak van, nem?, tedd az ingzsebedbe, dísznek is jó, klasszikus vonalvezetés, nem tud kimenni a divatból, húzd rá a szélére a kis vaspántot, én is mindig úgy hordtam, az érettségi első napja óta mindig. Aznap reggel apám odajött, és előhúzott egy plüssdobozt, fiam, ez egy Pharker, hozzá a phárás thekintete, és gondoltam is, hogy mit van úgy oda a fater, hát ez is csak egy toll, de tény, hogy úgy kiszaladt belőle a József Attila-elemzés, mint a kurvaélet, és végig szerencsém volt, mondom, négyegészhat. Csak megér valamit, nem? Azért akarom eladni, őszintén szólva, mert tizenhat nap van még a nyugdíjig, nekem meg csak hetven forintom és semmi más nincs, csak a szemüvegem meg ez meg az étkészlet, de a szemüveget is hamarabb adnám, mint az étkészletet, húsz éve viszem, ezt én választottam, ebben egyforma mindenki, itt béke van és lakkozott faberakás, és hátha egyszer egy ócskásnál találok pont ilyen kiskanalat, és kinyitni már nem tudom, kell a hely a kiskanálnak az ingem zsebében, na, vedd meg ezt a Pharker tollat, légy szíves, hadd igyak egyet, négyszáz vagy amennyi a zsebedben van. Csak ne írj alá vele halálos ítéletet.”
