Az állami szerencsejátékcég önként a filmügyi kormánybiztos magánvállalkozásának ölébe dobja a kaszinóbizniszt. A nagyvárosi önkormányzatok akár súlyos eladósodás árán is közvilágítás-modernizációs projekteket rendelnek a miniszterelnök vejének vállalatcsoportjától. A kormánypárti frakcióvezető patronáltjai befektetés és kockázat nélkül keresnek milliárdokat a letelepedési kötvények árusításával. A hasonló példákat órákon át sorolhatnánk – mintha a közvagyon magánzsebekbe vándorlása lenne a magyar politikai rendszer működésének nyilvánvaló célja és értelme.
A minapi rádióműsorban (nem a Kossuthon) a riporter azzal indokolta a politikaközeli vagyongyarapodásokat övező közönyt – a téma természetesen érdekes, de utcakövet még senki nem szedett fel miatta –, hogy úgymond beáraztuk már a politikusainkat: tudjuk, hogy nem tiszta a kezük, maximum arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit hazudnak róla. Mert lopnak, valóban, de azért kevesen vannak tisztában ennek nagyságrendjével.
Azzal például, hogy – bár a csapokat állítólag már 2010-ben elzártuk, időközben komplett stratégiai ágazatok és bankok kerültek magyar tulajdonba, a közbeszerzéseket pedig rendre a mieink nyerik – a pénzkiáramlás tempója (az országot elhagyó és svájci, luxemburgi, kajmán-szigeteki számlákon landoló pénz mennyisége) az MNB adatai szerint egy leheletnyit sem csökkent, mióta újra „nemzeti” kormánya van az országnak.
