De a válság egyúttal jobban ráébresztett bennünket a reformok szükségességére, ha fenn akarjuk tartani Európa versenyképességét, termelékenységét, foglalkoztatási szintjét és végső soron az egész európai növekedési modellt. És azt is jobban tudatosította bennünk, hogy kölcsönösen függünk egymástól. Európa békéjének és jólétének megóvásához az Európai Uniónak sokkal egységesebbé kell válnia, hatékonyabban kell érvényesítenie akaratát a világpolitikai színtéren, és növelnie kell nemzetközi szerepét és befolyását. Új világrend van kialakulóban. Ha nem akarjuk eltékozolni a jövőt, részt kell vennünk az alakításában. Európa egységbe tömörülve fejlődni fog, máskülönben viszont jelentéktelenségbe süllyed.
Ez azt jelenti, hogy Európának tovább kell lépnie. Hiszem, hogy országainknak teljes politikai uniót kell alakítaniuk. E fejlődésnek nem hirtelen, hanem organikus módon kell végbemennie. Reformra van szükség, nem forradalomra – ezt a tanulságot szűrtem le európai politikusi tapasztalataimból és különösen az Európai Bizottság elnökeként eltöltött elmúlt tíz évből. Az elmúlt évtized eseményei az Európai Unió intézményeinek rendkívüli alkalmazkodóképességéről és rugalmasságáról tanúskodnak. Ezt képlékenységnek is nevezhetnénk, amelynek segítségével a lényeget megőrizve kiigazítják alakjukat. Pontosan ezt kell tennünk most, hogy meg tudjunk felelni napjaink kihívásainak.
Ehhez az érettség egy új szintjére kell eljutnunk, amely felnő a meghozandó kollektív döntések komolyságához. Ahhoz, hogy az EU megerősödjön, véget kell vetni a felelősségi körök elkenésének, amikor közös döntéseket hozunk. A populizmus azért is éli virágkorát, mert amikor egyes döntések Európa kezében vannak, a főszereplők gyakran elegánsan kibújnak az elszámoltathatóság alól. Nem adhatunk szabad utat a populistáknak. Az európai integráció következő szakaszához széles körű politikai és társadalmi támogatást kell kiépítenünk. A folyamat mögötti mozgatóerő korábban alulról fölfelé és felülről lefelé egyaránt érvényesült. Az integráció Európa határozott céljainak és szükségleteinek megfelelően ment végbe.
A szerződések és intézmények mindig a politikai akaratot követték. Akaratunkat nem tudjuk és nem is szabad ráerőszakolnunk a közvéleményre. Meg kell azonban kísérelnünk kialakítani a szükséges konszenzust. Új vitára van szükség ahhoz, hogy Európa továbbléphessen. El kell érni, hogy európai és nemzeti szinten is ki-ki valóban magáénak érezze az európai projektet. A ma előttünk álló fő kihívásokkal szembesülve, legelőször is azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen politikai megközelítésekre, másodsorban, hogy milyen szakpolitikai intézkedésekre van szükség, harmadsorban pedig azt, hogy milyen politikai építménnyel valósítható meg az első kettő.
Így, ebben a sorrendben. Ezért mielőtt elkezdenénk a részletekbe menő tárgyalásokat egy újabb szerződésről, választ kell találnunk a következő kérdésre: mi az unió célja, amelyben mindannyian egyetértünk? Milyen mértékben vagyunk hajlandók sorsközösséget vállalni egymással? Milyen mélységű integrációt akarunk; ki és miben szeretne szerepet vállalni, és milyen cél érdekében? Akár a még szorosabb, a valódi gazdasági és monetáris unió irányába mutató gazdasági integrációról, akár az egységesebb külpolitikáról vagy a politikai unió felé vezető további lépésekről van szó, elsőként ezekről a kérdésekről kell megegyeznünk.
Európa politikai szereplőinek be kell bizonyítaniuk a közös európai projekt melletti elkötelezettségüket. A válság során mindvégig elsődleges kérdés volt, hogy megvan-e a valódi politikai akarat a cselekvésre. A gazdasági és költségvetési fegyelem új szabályaitól a pénzügyi szektor erőteljesebb szabályozásáig és felügyeletéig ahányszor csak a 17, illetve 18 államfő megegyezett egy-egy ambiciózusabb fellépésben, a többiek szinte kivétel nélkül csatlakoztak és támogatták. A befelé mutató centripetális erők újra és újra erősebbnek mutatkoztak a kifelé sodró centrifugális hatásoknál. A folyamatok a szorosabb integráció irányába mutattak, nem pedig a széttartás felé, és az európai intézmények – köztük az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank – hatásköreinek bővítése, nem pedig szűkítése felé.
Az európai politikai dialektikát azonban gyakran az jellemzi, hogy minden szereplő megengedheti magának, hogy hol kicsit „kormánypárti”, hol kicsit „ellenzéki” is lehessen; a sikereket a nemzeti kormányok lefoglalják maguknak, a kudarcokat pedig meghagyják Európának. Elérkezett az idő egy új együttműködési viszonymegalapítására az unió, annak intézményei és a tagállamok között. Itt az ideje, hogy az intézmények és a tagállamok, a szerződések betűjén túllépve, valódi lojális viszonyt alakítsanak ki egymással. A tartós reformokhoz a tagállami vezetőknek látniuk kell, hogy nemcsak nemzeti, hanem európai szinten is fontos szerepet töltenek be, és fel kell számolniuk a végrehajtásbeli lemaradásokat.
Az állam-, illetve kormányfők döntéseit tagállami szinten is megfelelő intézkedéseknek kell követniük. A tartós reform másik záloga, hogy az Európai Parlamentnek fel kell vállalnia döntéshozó szerepét, s nem csak a különféle felmerülő igényeket visszhangoznia, függetlenül attól, hogy azok megvalósíthatók-e. A parlament az elmúlt évtizedben bebizonyította, hogy betartja a játékszabályokat az unió költségvetésének elfogadásától egészen a bankunió létrehozásáig. A tartós reform azt is jelenti, hogy a bizottságnak továbbra is a gyújtópont nélkülözhetetlen szerepét kell betöltenie, és e szerepében meg is kell erősödnie. Ha a végeredmény nem minden esetben tükrözte is eredeti ambícióinkat, a bizottság a válság során is döntő fontosságú javaslatokat tett le az asztalra.
Az új pénzügyi stabilitási eszköztár – az európai pénzügyi stabilizációs mechanizmus (EFSM), az európai pénzügyi stabilitási eszköz (EFSF) és később az európai stabilitási mechanizmus (ESM) –, a gazdasági kormányzás reformja, a bankunió, az adóelkerülés elleni fellépés és a fiatalok munkanélküliségének leküzdésére irányuló kezdeményezések: csak néhány példa erre. A horizontális látásmód – a tagállamok sokszínűségének politikai figyelembevétele – és a vertikális tapasztalatok, azaz az európai szakpolitikákkal kapcsolatban szerzett szakértelem egy helyen való össz pontosulása egyedülálló az unióban.
Európában a vezetők csak konszenzusteremtéssel kerülhetik el az érdekek elaprózódását. Ezért hivatali időmben különösen odafigyeltem arra, hogy a bizottság kollektíve vállaljon felelősséget a döntéseiért. Egy politikai végrehajtó testület nem egyfajta kicsinyített parlament. Jóllehet fontos elismerni a bizottság politikai jellegét, de ugyanilyen fontos a bizottság pártatlanságának a megőrzése is. Európában nem várható történelmi alkotmányos pillanat, nem számíthatunk az uniós keretek teljes újjászületésére. Az EU a jövőben is inkább a „permanens reform”, semmint a „permanens forradalom” útján halad tovább.
E „permanens reform” sikeréhez legelőször is helyes vágányra kell terelnünk az európai politikai elgondolásokat. Az Európa előmozdítása melletti elszánt politikai akaratot nem pótolhatja sem a szerződések módosítása, sem az intézmények átszabása. Az európai integráció mindig is lépésről lépésre haladó folyamat marad. E pragmatikus megközelítés sosem állt ellentmondásban az ideálok megvalósítására való törekvéssel – éppen ellenkezőleg! A legújabb kori történelem legnagyobb horderejű projektjéről van szó, melyben hatalmas energia és vonzerő rejlik. Az európai struktúrák alkalmazkodóképessége példa nélküli.
De csak bizonyos feltételek teljesülése mellett járhatnak sikerrel: ha a nemzeti politikusok magukévá teszik az európai projektet, és nem külső zavaró tényezőként tekintenek Európára, ha az együttműködés az érettség új szintjére jut, és ha politikusai kezdeményezőszerepet vállalnak. Ez a tétje a közelgő európai választásoknak. A szavazóurnákhoz járulás döntő esély arra, hogy vállaljuk az eddig elért eredményeket, és megegyezzünk arról, milyen feladatok várnak még ránk. És a legjobb pillanat arra is, hogy kiálljunk a mai Európa mellett, de elgondolkodjunk azon is, milyen lehetne Európa jövője.
A mostani választások tétje igen nagy. Az Európai Bizottság élén eltöltött tíz év során abban a kiváltságban volt részem, hogy részt vehettem a válaszok kidolgozásában, amelyeket az Európai Unió történelmének néhány rendkívül fenyegető fejleményére adtunk, és büszke vagyok a megvalósított reformokra. Fáradozásaink azonban nem a munka megkezdésével, hanem csakis a szükséges erőfeszítések végigvitelével nyerhetik el méltó jutalmukat.
A szerző az Európai Bizottság elnöke
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
