A magyar választó provinciális, primitív s az agya helyén is hasa van – nagyjából ez a meggyőződés határozta meg az EP-kampányt. Senki nem érdemesítette a választót arra, hogy komolyan szembesítse őt az unió előtt álló nagy kérdésekkel. Vagy üres frázisokat pufogtattak, vagy azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy ők majd Brüsszelben kivívják „európai bérek, minimálbérek” formájában, hogy az életszínvonalunk nyugat-európaivá emelkedjék.
Egyetlen józan párt sem akadt, mely ezzel a demagógiával szembement volna, felhíva a választópolgárok figyelmét arra, hogy aki a bérköltségek horribilis növelését szorgalmazza egy országban, mely a versenyképességi rangsorban egyre lejjebb csúszik, ahol a GDP legjobb esetben évente 1–3 százalékkal nőhet az előttünk álló években, az nem normális, viszont munkahelyek tömegét veszélyezteti.
Bármekkora minimálbért rá lehet parancsolni a munkáltatóra, de azt nem lehet neki megparancsolni, hogy munkáltasson.
