Vessenek meg, hogy a felzárkózást én szupermarketekben mérem, de úgy tapasztaltam, hogy ez az egyik legpontosabb mutatója a magyar és a nyugat-európai életkörülmények közötti különbségnek. Rendben, ma már a hazai boltokban található áruknak is meg kell felelniük az összes uniós előírásnak (az élelmiszerbiztonságtól a címkézésig), ám legutóbb egy londoni hipermarketben éreztem ugyanazt, mint harminc éve Bécsben: itt minden annyival gusztusosabb, szebben csomagolt, és mennyivel többféle van belőle.
Nem szeretnék hálátlan lenni, a legnagyobb eredmény, hogy immár Magyarország is ugyanabba a politikai-gazdasági közösségbe tartozik, mint a kívánatosabb közérteket felvonultató EU-tagállamok. S amikor arról kell dönteni, miként módosítsák – például – az élelmiszercímkékről szóló uniós szabályozást, ott ülnek a tárgyalóasztalnál a magyar szakértők és politikusok is. A közösen kidolgozott jogszabályt magyarra is lefordítják, hiszen a magyar az unió hivatalos nyelvei közé tartozik. Jólesik ezt kimondani.
És ha már a szupermarketeknél tartunk, másik meghatározó nyugat-európai élményem az ott vásárló nyugdíjasok kinézete. Németek, írek, belgák, mindegy. Jól öltözöttek, derűsek, frissen fodrászolt frizurával, a hölgyek diszkrét sminkkel. Miután megtöltik a bevásárlókocsit, bepakolnak – természetesen korszerű és jó állapotban lévő – autójukba, majd hazahajtanak.
Sokszor kérdezték már külföldi ismerősök, mi változott Magyarországon az EU-csatlakozás óta. Rengeteg minden. És szinte semmi. Mert hol látszik az, hogy felvételt nyertünk egy ötszázmilliós politikai-gazdasági-demokratikus klubba? Hogy több tízezer oldalnyi uniós szabályozást ültettek át a magyar jogrendbe? Az ideáramló, több százmilliárd forintnyi EU-támogatás persze látható, ha máshol nem, az építkezések mellé kitűzött tizenkét csillagos táblákon. Ha viszont arra gondolok, mi lett az életminőséggel... Még mindig ugyanazt érzem, mint gyermekként Bécsben az élelmiszeres polcok között.
