Mindenki tisztában van vele, hogy ott ülünk mi is, a kelet-európaiak, egyre többen, és bebocsátásra várunk – ha kell, várunk türelmesen, kitartóan. A bizottsági szóvivők néha a „keleti” újságíróknak is szót adnak, hadd kérdezzék meg ezredszer is, mikor és milyen feltételekkel veszik fel őket. Profin és gördülékenyen válaszolják, hogy majd ha a piacgazdaság, meg a demokrácia, meg a jogállamiság...
Bosszant, hogy gyakran volt kommunista országokként hivatkoznak a tagjelöltekre. Mindegy, meg lehet szokni. Ám a legszörnyűbb rémálmomban sem jutna eszembe, hogy bárki diktátorként emlegesse Antall Józsefet. Vagy Horn Gyulát. Vagy Orbán Viktort.
2010-et írunk. Nem akarnak véget érni a telefonhívások. És aztán személyesen is jönnek: újságírók, rádióriporterek és tévés stábok, Európa szinte minden országából. Előfordul, hogy az egyik külföldi forgatócsoportot meg kell kérnem, várjon egy kicsit, a másik még nem ment el.
Kívülről tudom már a kérdéseket, és darálom a válaszokat.
Igen, a médiatörvény valóban szörnyű, de nem, újságokat nem zárnak be. Igen, a demokratikus intézményrendszert tényleg leépítik, de nem, ez azért nem diktatúra. Egyre furcsábban érzem magam: még én győzködöm az EU-ból idesereglő kollégákat, hogy nem kellene Magyarországot egy tollvonással lediktatúrázni, ennél összetettebb a helyzet.
S miközben szaporodnak az Orbán-kormány „félrelépéseiről” szóló tudósítások, az uniós intézmények is kezdik elveszteni a türelmüket. Európai bizottsági eljárások és európai parlamenti jelentések hoszú sorozata indul, amely – ma már sajnos tudjuk – semmilyen érdemi változáshoz nem vezet.
2015-öt írunk. A sokadik Magyarország-vitát rendezik az Európai Parlamentben. Szomorú, hogy már megint a Fidesz-kormány demokráciarombolását tűzi napirendjére a strasbourgi törvényhozás. És kicsit unalmas is, hogy a megszokott táncrendet látjuk. A liberális–szocialista–zöldpárti EP-képviselők temetik a magyar jogállamiságot, a néppárti politikusok – nem túl nagy meggyőződéssel – védeni próbálják a védhetetlent. Orbán Viktor bosszantja egy sort az ellenfeleit, majd visszadob minden vádat.
Valahogy mégis keserűbb a hangulat, mint eddig.
Talán mert a halálbüntetés szó is ott repked az ülésteremben.
Frans Timmermans európai bizottsági alelnök, Juncker jobbkeze kénytelen a halálos fegyverrel fenyegetni: ha Orbánék ezt komolyan gondolják, jön a „nukleáris opció”, az EU-alapszerződés hetedik cikkelye. Ezzel akár egy tagállam szavazati jogát is fel lehet függeszteni; itt tartunk több mint egy évtizeddel a csatlakozás után. Gyorsan józanodjunk ki. A parlament plenáris ülése még csak elítélő nyilatkozatot sem fogad el. Timmermans dorgálása huss, elszáll. Az Európai Néppárt frakcióülése keménykedik egy picit a magyar kormányfővel, de végül semmilyen megtorlásról nem dönt.
|
A jelentések sora semmilyen eredményre nem vezet
Kurucz Árpád / Népszabadság/archív |
2013-at írunk. Eléri a mélypontot Magyarország és az EU zaklatott viszonya. Az Európai Parlament megszavazza a Fidesz-kormányt földbe döngölő Tavares-jelentést, amely minden addiginál részletesebb és sötétebb képet fest az orbáni világrendről. S mivel fennáll az európai értékek súlyos megsértésének veszélye, felmerül az ominózus hetedik cikkely bevetése. Rontani minden helyzeten lehet. A budapesti parlament – ilyen még sosem volt – sértődött nyilatkozatban ítéli el egy uniós intézmény értékelését. Azon háborog, hogy a nagyobb visszaél a hatalmával, és megsérti a nemzetek szuverenitását.
A magyar képviselők „csodálkozásuknak adnak hangot”, hogy az EP olyan határozatot hoz, amelyhez nincs is joga, és amellyel túllépi a hatáskörét. Ezt kommentálni sem érdemes. Csakhogy ami ezután következik, az európai parlamenti jelentés tartalmánál is szomorúbb. Mindenki kidühöngi magát, az optimisták (idealisták?) abban bíznak, hogy ilyen lesújtó és konkrét bírálatokat már nem lehet megúszni, végre elindul valami. Dehogy indul... A képviselőket a közelgő EP-választások foglalkoztatják. Az EU-biztosok mandátuma is hamarosan lejár. Az Európai Tanács (az uniós kormányfők testülete) szokás szerint hallgat. Ki az a Tavares?!
2015-öt írunk. És akkor most itt állunk, a lediktátorozott miniszterelnökünkkel, aki gondoskodik róla, hogy Magyarország újra slágertéma legyen az európai médiában.
Van itt minden: halálbüntetéssel riogatás, bevándorló-ellenesség, propagandagyáros közmédia, EU-pénzek lenyúlása – lehet válogatni. Nem is értem, mi lett az 1998-as álmokból. Vagy hogy visszaadja-e őket valaki.
Persze tudom, hogy nem adja. És, sajnos, Orbán Viktor is tudja. Hallatszik minden mondatában, látszik minden pillantásában, hogy tökéletesen tisztában van az Európai Unió működésével. Azaz működésképtelenségével. Indult már Magyarország ellen több tucat eljárás és vizsgálat, számon tartani is nehéz; ilyen fenyegetés, olyan nyilatkozat. Na és mi lett az eredmény? Ma másként viszonyul a magyar kormány Európához...?
|
Vlagyimir Putyin orosz elnökkel februárban Budapesten. Ki mit tud?
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Amikor 1998-ban ott ültem a brüsszeli termekben, megszeppenve figyeltem, micsoda hatalmas, befolyásos szervezet az EU. És azon töprengtem, milyen végtelenül szép lenne, ha egyszer mi is a tagjai lehetnénk. Néhány évre rá tagok lettünk, ami tényleg végtelenül szép. S végtelenül kiábrándító, mennyire nem tud (nem akar) az unió hatalmat gyakorolni az ünneprontó tagállamokkal szemben. Amelyek vezetőit diktátorként köszönthetik a csúcstalálkozókon, és ezen igazából senki sem csodálkozik. Csak kínosan mosolyog.
Utóirat.
A diktátorozós EU-csúcson Orbán Viktor lemarad a családi fotóról. Még szerencse, hogy Havasi Bertalan erre is magyarázattal szolgál: „Nagy tumultus volt, későn ért a fotózás helyszínére.”
Sovány önvigasztalás, mégis arra gondolok: ez jelzésértékű lehet.
