Élt egy ember (politikus, vezető) Európában, aki hivatásának érezte a kontinens megmentését – vagy legalábbis mindig ezt mondta. Valójában furcsa dolgokat gondolt Európáról: az egész világképét az európai hatalmaktól elszenvedett vereségek és megaláztatások sora, az első világháborút lezáró igazságtalan békediktátum elutasítása és a revánsvágy határozta meg. Idővel azt vette a fejébe, hogy Európa igazi ellenségei (persze a zsidókon kívül) a szocialisták; úgy akarta legyőzni őket, hogy az ideológiájuk népszerű elemeit kölcsönvette, és nacionalista köntösbe öltöztette.
Az európai közösségben sosem hitt, az európai államok közötti megegyezésre, az érdekek összehangolására és a kölcsönös kompromisszumokra épített politikát a gyengék képzelgésének tekintette, és elutasította. Az egységet csak nemzeti keretek között tartotta megvalósíthatónak: olyan országot akart, amelyben kizárólag a történelmi múlt, a kultúra, a vérségi kötelék és a közös nyelv jelenti az összetartó erőt, és amelyben a nemzet és az állam határai hosszú távon egybeesnek.
Bár nem volt igazán vallásos, sokat szónokolt a keresztény Európát fenyegető veszélyekről, a demokratikus országok tehetetlenségéről és arról, hogy a határok megvédése –akár erőszak árán is – erkölcsi kötelesség. Azt hirdette, hogy az új Európa nem nemzetek fölötti, hanem mindenekelőtt nemzeti lesz –de nem mindenkié, hanem csupán néhány kiválasztott, erős nemzeté –, és csak az országát körülvevő dekadens, az emberi jogok, a jogegyenlőség, a demokrácia és a parlamentarizmus elavult eszméire támaszkodó birodalmak romjain épülhet fel.
