Oroszország (és persze Ukrajna meg a többi szláv és nem szláv rész is) minél előbb szeretne végigcsinálni egy erőteljes gazdasági fejlődést, amihez nagyon elkelne Európa szellemi ereje. Európának pedig szükséges a nagy piac, azaz teljes mértékben közös az egymásra támaszkodás érdeke, amiből logikusan kell(ene) következnie a másik fél potenciálját kihasználó együttműködés igényének. Amit a németek már kapisgálnak is. (Állítólag hatezernél több német vállalkozás ügyködik Oroszországban.) Na de hogy az egész folyamatot konkrétan hogyan bontakoztassák ki, annak a módszerei még egyik oldalon sem alakultak ki.
Holott már régóta nyilvánvaló, hogy a két egykori világhatalom, az USA és a SZU hosszú ideig állandósult szembenállása jellemezte helyzet megváltozása után az egykori kapitalista Nyugat-Európának valami olyan kinyíló térségre, piacra, fejlődési-fejlesztési lehetőségre lett volna szüksége, ahol becsülik az értékeit, és azokból ő is megfelelő előnyökhöz jut. A rendszerváltás idején ilyen térségnek kínálkozott Kelet-Európa, beleértve (de megkülönböztetve!) Oroszországot is.
Vagyis a volt „béketábor" felfejlesztése lehetett/kellett volna, hogy legyen az a kifutási terep, amin keresztül Európa ismét fontos világgazdasági-világpolitikai jelentőségre tehetett volna szert, ám ez a hajó már elment. Elsősorban azért, mert a nyugat-európai (és persze amerikai meg másutt honos) cégek sokszor kicsinyesen harácsoló, szűk látókörű és egyoldalú gazdasági fölényre törekvése miatt mi itt, Kelet-Európában egyértelmű veszteseivé váltunk a Szovjetunió összeroppanása utáni vákuumnak. Nem utolsósorban azért, mert a nyugatiak befektethető tőkéiket és know-how-jukat inkább Kelet-Ázsiába – Kínába, Dél-Koreába és később már Vietnamba – vitték el, hogy ott az olcsó és megbízható munkaerő termeljen számukra profitot. (Megjegyzés: mindez addig működött, amíg a helyi burzsoázia nem kúszott rá a betelepült nyugat-európai cégekre, és nem nyúlta le először a gyártási know-how-t, majd a késztermékpiacokat is.)
A jelenlegi helyzetben Nyugat- és Kelet-Európának (Közép-Európa eltűnt!) egyaránt egy nagy piaci kifutás adhat kellő mélységű életteret. Az erre legkézenfekvőbb partnernek kínálkozó Oroszország pedig nemcsak a gazdasági fellendülés beindulását remélheti egy Európával kialakuló széles és szoros együttműködéstől, hanem a kicsusszanást is abból a ráerőltetett euroatlanti karanténból, aminek manapság már nagyon elavultak az argumentációs pontjai. Putyint és a jelenlegi orosz vezetést azonosítják az egykori SZU-val és a bolsevik párt uraival, aminek annyi a valóságmagja, hogy a hétköznapokban még számos dolog emlékeztet a múltra (hiszen azt ott se sikerült „végkép eltörölni"), viszont a mai oroszok elsöprő többsége polgárosulni akar, minél gyorsabban és alaposabban. Emiatt igenis szót lehetne velük érteni. Máskülönben ideje lenne elvonatkoztatni Putyintól és a napi politikától, mert itt egy sokkal nagyobb átrendeződésnek kell(ene) mielőbb kialakulnia. Ahol már nem az egyes politikusok számítanak – se itt, se ott –, hanem a hosszú távú érdekek. No persze tudjuk, tőlünk keletre még sok mindenben él és működik a szovjet rutin, de egy dolog biztosnak vehető: a mai oroszoknak eszük ágában sincs kágébésnek meg frontharcosnak állni vagy pláne meghalni a szocializmus ügyéért. Mert ők egyszerűen csak gyarapodni akarnak, de azt nagyon. És ha nem csalnak a jelek, Nyugat-Európa a példakép. Akkor feltételezzük, hogy az oroszok nem prédaként, hanem együttműködő partnerként tekintenek arrafelé.
Az EU és Oroszország egymásra találása el is kezdett szép lassan működni, ám ezt a lassú fejlődést azonnal féltékenyen kezdte figyelni az USA. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ott inkább el akarják idegeníteni Európát a nagy keleti szomszédságtól, hogy az maradjon meg az amerikaiak „kisöcsikéjének", és csak ők, az amerikaiak lehessenek a „nagybácsik".
Néhányan mantraként hangoztatnak olyan közhelyeket, hogy az orosz kapcsolatok erősödése szovjet módszerek (és ügynökök) beszivárgását segítheti elő, holott ez ma már nem jelenthet igazi veszélyt. Ugyanis az a klasszikus, hadsereggel megvalósított orosz hegemóniára való törekvés, amitől mindig féltek az európaiak (joggal, és a létező szocializmus ezt többé-kevésbé igazolta is), ma már azért nem valós, mert az oroszoknak abszolút elegük lett a fárasztó zsandárkodásból, és inkább jól élő európaiakká alakulnának át. Persze cél volt ez régen is, de akkor csak az arisztokrácia és a vékony polgárság számára (akiket a bolsevikok puccsal tüntettek el), ám most már a pártból és az értelmiségből kinőtt középosztály tízmilliói szeretnének igazi európaivá válni. Ám nem hódító hadsereg katonájaként, hanem a saját, egyéni sorsok kibontakoztatásával.
Nekünk van erről egy közvetlen élményünk 2008-ból, amikor Sarm es-Sejkben egy nagy egyiptomi üdülőkomplexumban töltöttünk pár napot, ahol rajtunk, egy kisebb magyar csoporton kívül még vagy ötezer embert fogadtak be a Savoy Hotel épületei. Ledöbbentő tapasztalat volt, hogy az ott üdülők vagy háromnegyedét oroszok tették ki, akik elegánsan öltözve-vetkőzve, kulturáltan viselkedve élvezték a vörös-tengeri nyaralást. Látszott, hogy nem érdekli őket semmiféle ideológiai maszlag, mert ők most kizárólag jól akarják érezni magukat, pont úgy, ahogy az ott nyaraló többi európai. Ezek persze valamilyen szinten nyilván már az elithez tartoztak, na de a jónép mindig az elitet utánozza.
Sajnos egyre inkább úgy néz ki, az amerikaiak foglyaivá váltak annak a káros elképzelésnek, hogy az ő érdekük most az, hogy Európát az oroszok ellen hangolják – sőt, ha kell, uszítsák. Talán a NATO-t nem fogják erre felhasználni, mert az durva lenne. Józan ésszel persze nehéz elképzelni, hogy olyan háború robbanhat ki (pontosan hol is?), ahol a NATO és Oroszország kerül szembe egymással. Ugyan miért? Ukrajnáért? Vagy csak azért, hogy Oroszország ne terjeszkedjen Nyugat felé? Ez most nem reális, ilyen veszély jelenleg nincs. Az EU-nak pedig tagként nemigen kellene Ukrajna, hiszen iszonyú sokat kellene belerakni csak azért, hogy ki lehessen mutatni valami fejlődést. Ukrajna helyzetén igazából csak az segíthet, ha kialakul az európai–orosz együttműködés, mert akkor Kijev két oldalról számíthat előnyös gazdasági kapcsolatokra.
Remélem, előbb-utóbb Brüsszelben is rájönnek a mérvadó főnökök, hogy az EU és Oroszország egymásra van utalva, és nem a konfrontáció, hanem a kooperáció a jövő útja. E pillanatban azonban még érvényesek az Ukrajna miatti EU-s gazdasági szankciók, jóllehet az olaszoktól kezdve az összes nyugat- és kelet-európai ország berzenkedik a gazdaságilag mindenkinek hátrányos korlátozások fenntartása miatt. Itt változás valószínűleg akkor fog majd bekövetkezni, ha Németország lép fel a szankciók ellen.
Még egy fontos szempont: Európa és Oroszország „egymásra találása" nem szabad, hogy háttérbe szorítsa, netán megrongálja a már régebb óta jól működő európai–amerikai viszonyt. Szó se lehet újabb, most már Nyugat felé felálló szembenállásról, hiszen a NATO és a napi gazdasági kapcsolatok sűrű hálója továbbra is összeköti a két kontinenst. Az USA és az Európai Bizottság (!) által is forszírozott szabad kereskedelmi egyezményt (TTIP) azonban még egy jó darabig nem szabadna megkötni. Főleg azért, mert nem lehet feláldozni az Európában hosszú idő alatt kialakult – és bevált! – szigorú termékminőségi és egészségügyi követelményeket, és tágra nyitni a kaput a kínai áruk mindenféle kötöttség nélküli beáramlásához. Mert ne legyenek illúzióink: az USA-ból érkező áruknak az tenné ki a nagy többségét! Sőt, ezt az eléggé káros hatású konkurenciát előbb-utóbb bele is kellene szorítani egy olyan gazdasági keretbe, amely nem veszélyezteti az európai–orosz ipari-kereskedelmi együttműködés kibontakozását.
A szerző közgazdász
