galéria megtekintése

Európa és a bevándorlók

Az írás a Népszabadság
2015. 09. 16. számában
jelent meg.

Szántó T. Gábor
Népszabadság

Rokonaim közül sokan estek áldozatul üldöztetésnek. Más családtagjaimnak menekülniük, bujkálniuk kellett. Érzékeny vagyok a menekültek sorsára, de anélkül, hogy ideologikus alapon szemlélném a bevándorlás, a migráció kihívásait. Konkrét világhelyzetről kell ma gondolkodnunk, óvatosan bánva a történelmi analógiákkal, mert aktuális politikaikulturális kontextusokra és a lehetséges jövőbeli következményekre is figyelemmel kell lennünk.

A szempontok, melyek befolyásolnak, intellektuális és morális konfliktust okoznak számomra: a humanitárius szempontok, a biztonsági szempontok, a fenntartható megoldás, illetve a hosszú távú európai stabilitás szempontjai. A szív és az ész néha ütköző szempontjai.

A menekültek mostani első hullámát segíteni, támogatni kell. Segítenünk kell abban, hogy minél hamarabb eljussanak elsősorban  Németországba, ahová legtöbben menni szeretnének, s ahol talán be is fogadják nagyrészüket. Ez az idő ahhoz is szükséges, hogy rendezzük gondolatainkat Magyarországon és egész Európában, mert egész Európát váratlanul érte és letaglózta a menekültáradat.

 

Egész Európának át kell gondolnia az elkövetkező hetekben-hónapokban eszméinek, jogelveinek fenntarthatóságát, gyakorlati  alkalmazhatóságát, erőforrásait és biztonsági kérdéseit. Elképzelhető, hogy az elhúzódó közel-keleti és észak-afrikai válság egy olyan új világkorszak kezdete, melynek csupán az elejét látjuk, végkifejletéről még fogalmaink sincsenek.

Marabu

Olyan megoldásra kell jutnunk, mely számol a realitásokkal, és nem veszélyezteti az európai status quót. Ki kell mondanunk, hogy ha folytatódik a krízis, a bevándorlók végtelen sorát Európa nem lesz képes integrálni. Meg kell mondanunk, hogy józan számítások szerint mennyi bevándorló befogadására vagyunk képesek együtt és államonként; mi az a szám, amin túllépve, európai fájdalmunkkal és európai lelkiismeret-furdalásunkkal küszködve, de be kell zárnunk a kapukat, és létre kell hoznunk az Európai Unió hatékony határőrizetét.

Ki kell mondanunk azt is, hogy Európa nem minden állama képes nagy létszámú menekültcsoport, illetve migránsok befogadására. Eltérő történelmű, mentális állapotú, eltérő lélekszámú és gazdasági helyzetű társadalmak eltérően reagálnak a kérdésre. Ha túlterheljük őket, meginoghat a sokszor amúgy sem stabil helyi status quo, a szorongás erősödhet, a társadalom szembefordulhat a menekültekkel, a józanabb politikai erőkkel, és idegengyűlölő szélsőségesek kezébe csúszhat át a hatalom.

A belpolitikai, különösen pártpolitikai érdekből szított idegenellenességet el kell utasítanunk, de a társadalomlélektani sajátosságokat figyelembe kell vennünk.

Azok az európai országok, melyek gyarmattartó múltjuk következtében nem először találkoznak saját földjükön sem nagy létszámú közel-keleti, arab/iszlám populációval, illetve azok a jómódú euró pai államok, melyek jelentős létszámú török, közel-keleti, vagy afrikai vendégmunkást foglalkoztattak az elmúlt évtizedekben, könnyebben integrálhatják a bevándorlókat, mint a legfeljebb szomszédos nemzetek kisebbségeivel élő, vagy kisebbségeit évszázada integrált, gazdaságilag is gyengébb közép-európai államok. Könnyen csalatkozhatnak, akik hisznek benne, hogy a menekültek tömeges befogadásától ezek az országok multikulturális szellemű társadalommá válnának.

Lehet, hogy épp ellenkező hatást vált ki a bevándorlás. Van, akinek nem elsősorban a Nyugat-Európában vendégmunkásként élők dolgos kezeit, a bevándorlók alapította éttermek keleties ízkavalkádját, hanem az égő párizsi autókat és a londoni metrómerényleteket juttatják eszébe a migránsok. Bár a terroristák mindig kisebbségben vannak, és a bevándorlók maguk is gyakran a terror elől menekülnek, érthető, hogy az iszlám fundamentalizmus Nyugat felé irányuló és közeledő fenyegetését látva az európaiak jó része megerősítené földrésze kerítéseit.

A helyi társadalmi béke feláldozása árán nem teremthetünk otthont tízezreknek vagy százezreknek, de az elvárható, hogy a menekültek első hullámával szemben ne az idegenellenesség zsigeri reflexeivel lépjenek fel a helyi hatalmak, sem a társadalom, melyet egy ország politikai elitje képes formálni, felvilágosítani, megnyugtatni. Ehhez azonban összeurópai és az egyes régiók, országok sajátosságaira is tekintettel lévő megoldásra van szükség. Világos beszédre, stratégiára, arányos teherviselésre mind anyagi, mind kulturális tekintetben.

Az EU-nak fel kell mérnie, hogy eszméi, módszerei és tagállamainak erőforrásai mekkora bevándorló tömeg integrálására alkalmasak, és mikor kell eszméit és módszereit módosítani ahhoz, hogy ne mondjon csődöt az egész rendszer. Okulni kell a történelemből, de nem egymást leckéztetni, kinek mi a felelőssége a jelen helyzet előállításában. A délszláv háború óta talán most először néz szembe Európa igazi humanitárius katasztrófával saját ha tárain belül, s ezúttal nem lokális vagy regionális a kihívás, hanem egész földrészünket érinti.

Lehet, hogy középtávon csak a közel-keleti és észak-afrikai válságrégiók megsegítésére fordított euroatlanti anyagi áldozatok révén tudjuk megállítani a menekültáradatot, és megelőzni, hogy Európa csatatérré váljon, miközben saját nyomorgóinkon is segítenünk kellene. Elkövetkező döntéseink hosszabb távra befolyásolhatják földrészünk sorsát. A bevándorlókkal szembeni szélsőséges elutasításunk esetén elveszíthetjük Európa emberi arcát, a korlátlan bevándorlás esetén elveszíthetjük Európát magát, amelynek szellemében élni és cselekedni vágyunk. Nem hozhatunk pánikból kirekesztő döntéseket, és nem dönthetünk önvédelmi reflexek nélkül sem.

Gyarló európai vagyok. Aggódom a menekültekért, de aggódom az európai és a magyar status quóért is. Viaskodik bennem a környezetemért viselt felelősség és a menekültekkel való szolidaritás. Remélem, van, de nem tudom, meddig terjed a tűrőképességünk, nagyvonalúságunk, emberségünk. Aki képes megosztani azt, amivel rendelkezik, aki képes segítséget nyújtani, saját gesztusából is erőt merít, az a kevesebbtől is gazdagabbnak, erősebbnek érzi magát. Akik a XX. század veszteseként tekintenek magukra, azok is változtathatnak berögződött reflexeiken, és elégedettségre okot adó emberi nagyságra tehetnek szert a XXI. században.

Belerángatni a mostani humanitárius katasztrófát napi politikai/ideológiai csatáinkba vétek. A tét nagyobb. Az európai baloldal és jobboldal fősodra közötti kulturális és politikai különbsége valószínűleg csekélyebb, mint az európai társadalmak és a bevándorlók mindennapos kultúrája és habitusa közötti. De az európai kultúra olyan alapra épül, melynek sarokköve a hit: minden ember isteni képmás. Vagy, ahogy az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 3. cikkelye fogalmaz: „Minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz”.

Megfontoltan mérlegelve, az európai szabadságot, plurális demokráciát nem kockáztatva kell döntenünk, amikor az európai kultúrán és politikai kultúrán kívülről érkező tömegeket készülünk integrálni. Nem hozhatjuk magunkat sem olyan helyzetbe, hogy európaiságunk, de olyan helyzetbe sem, hogy Európánk vesszen el. Terheket kell vállalnunk emberségünk megtartásáért, de határt kell szabnunk emberségünknek, hogy mi is megmaradjunk, s hogy később is segíteni tudjunk magunkon és másokon.

A szerző író, a Szombat főszerkesztője

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.