Az úgynevezett gazdasági szabadságharc – ha még emlékszünk a kezdetekre – a javainkat szétfolyató pénzcsapok elzárását és az ország gazdasági kizsigerelésének megállítását jelentette volna. Hogy végül a közszolgáltatók – és áttételesen persze mindannyiunk – esztelen túladóztatása lett belőle, az csak azt bizonyítja, hogy vannak dolgok, amelyek errefelé örökebbek még a szovjet(orosz)–magyar barátságnál is: nálunk a szabadságharcok nemritkán úgy végződnek, hogy azok faragnak rá, akiknek a szabadsága nevében a küzdelmet meghirdették.
Alig hihető például, hogy Orbánék úgy tervezték a pénzcsapzárást, ahogyan az a valóságban bekövetkezett (ti. egy ideje sem Brüsszelből, sem a Norvég Alapból nem jön a korábbi apanázs). Talán ennél is furcsább azonban az, ami kizsigerelésügyben történt. Épp a minap ünnepeltük az EU-tagságunk tízéves évfordulóját, és a jeles alkalomból sokféle számítás készült, az egyik szerint például eddig tisztán – a befizetések és bevételek különbségeként – nagyjából ötezermilliárd forintnyi támogatáshoz jutottunk az uniótól: ez szinte értelmezhetetlenül nagy szám, de talán úgy érthetőbb, hogy minden magyarra jutott belőle félmillió.
Persze itt is vannak egyenlőbbek – olyanok például, akik évente milliárdokat tesznek zsebre az uniós polgárok adójából –, de az átlag így is szép summa. És történetesen igencsak emlékeztet egy másik összegre: arra a 3750 milliárd forintra meg a kamataira, amelyért atomerőművet vásárolunk Oroszországtól. Az Orbán–Putyin-paktum megkötése óta a tízéves EU-jelenlétünk pénzügyi mérlege akár úgy is megfogalmazható: amit egy évtized alatt kaptunk – beruházásra, fejlesztésre, felzárkózásra, esélykiegyenlítésre (a gyakorlatban sokszor inkább aranyáron mért térkőre meg szökőkútra, de ezért aligha Brüsszelre kell mérgesnek lennünk), azt most egyetlen gáláns mozdulattal továbbpasszoltuk a Roszatomnak, igaz, nem semmiért.
