galéria megtekintése

Esterházy és a lányka

Az írás a Népszabadság
2014. 05. 27. számában
jelent meg.


Kácsor Zsolt
Népszabadság

Húsz évvel ezelőtt kitaláltam magamnak egy igen jó témát, amelyből (gondoltam akkor) majd roppant érdekes cikket fogok kanyarítani két évtized múlva. Már 1994-ben kiötlöttem hozzá a megfelelő címet is, s hogy el ne felejtsem, fölírtam a jegyzetfüzetembe (akkor még nem létezett univerzumunkban okostelefon és S-pen), így hangzott: „Esterházy és a lányka”. Hoppá, hát ezt a címet nagyon eltaláltam (gondoltam akkor), milyen jól hangzik, sejtelmes és sokat ígérő. Jó cím lesz húsz év múlva is, legalábbis ezt gondoltam 1994-ben. S előre örültem, hogy a cím legalább már megvan, ráadásul milyen jó. Mert címadásban amúgy eléggé rossz vagyok, ezt őszintén be kell vallani.

Ezt a témát tudtán kívül Esterházy Péter adta egy egri könyvesboltban, ahová 1994-ben dedikálni hívták. Az alkalmat kihasználva, egész oldalas interjút készítettem vele a megyei lapnak, a cikk elegáns módon egy szombati számban jelent meg, s mondhatom, igen jól sikerült, nem miattam persze, hanem az író válaszai miatt, de ettől én még nagyon büszke voltam a sajátomnak hitt írásomra. Istenem, mennyire kínos ez ma már, ez a hajdani büszkeség. De hát 1994-ben még csak huszonkét éves voltam, s mindössze négy éve írtam. Azt hittem, azzal a kolumnás Esterházy-interjúval úgymond „letettem valamit az asztalra”.

Szóval ezt a húsz évvel ezelőtt megfogant témát EP adta, mert amikor abban az egri könyvesboltban egy barátom a Bevezetés a szépirodalomba című könyvét tolta az író elé, s a dedikációt az akkor pár hónapos kislánya, Rebeka nevére kérte, ő ezt firkantotta a lapra: „Rebekának atyai közvetítéssel (húsz év múlva kikérdezem!)”. Ez nekem tetszett, a húszéves távlat, ahonnan visszanézve Esterházy majd kikérdezi azt a húszéves nőt. Megszervezem, hogy találkozzunk, eléjük teszek egy diktafont, s megkérem őket, hogy beszélgessenek az eltelt húsz évről, én pedig leírom. Ismeretlenek, akiket összeköt egy könyv, összeülnek, s derűsen megvitatják közös dolgaikat. Ez volt a nagy terv. Milyen szépek lesznek ők ketten húsz év múlva, ezt gondoltam 1994-ben, milyen szépek, ahogyan majd beszélgetnek! A húszéves ki fogja sminkelni magát, az ősz mester szemüvegén pedig já-há-té-ko-san megcsillan majd a 2014-es nap (Esterházy úr, ide egy jelzőt kérek) fénye.

 

Az elmúlt húsz évben milyen sokszor gondoltam erre! S türelmesen vártam, hogy leteljen a dedikációban megszabott határidő. Néha láttam Egerben Rebekát, s dörzsöltem a tenyerem, hohó, ha tudnád, hogy mi vár terád, te lányka. De ahogy teltek az évek, s a nagy terv megvalósulni látszott, egyre jobban megijedtem tőle. Azt éreztem, hogy a beszélgetésből nem sülne ki semmi jó. Az időben föltámadt valami furcsa erő, ami a beszélgetés ellen hat. Hogy ismeretlenek összeüljenek, s derűsen megvitassák az elmúlt húsz évünket, ez nem tűnik már természetesnek. Miről beszélgessenek? Arról, hogy van remény? S hogy bőven lesz még belőle húsz év múlva is? Addig tépelődtem, míg fölhívtam a barátomat, s megkérdeztem, hogy Rebeka a dedikált könyvet elolvasta-e. Nem, mondta az atya, mire nagy tervemet megkönnyebbültem engedtem el.

Nem viszlek tovább, te téma, elég volt. Eddig cipeltelek, most leteszlek. De nem bánom. Nem vagyok szomorú. Vidám se. 1994-ben még csak huszonkét éves voltam, s mindössze négy éve írtam – nem tudtam még, honnét is tudtam volna, hogy minél többet pakolok az „asztalra”, idővel annál nagyobbak lesznek rajta az üres felületek.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.