És csak múlik, múlik...

Mindenesetre szomorú tény, hogy a magyar politikai közösség különösebb skrupulusok nélkül választott be a helyi és az országos hatalomba titkosszolgálati múltú politikusokat. És olvassa, hallgatja ma is olykor orákulumként egykori téglák és szt-tisztek (azaz szigorúan titkos, polgári foglalkozással álcázott hivatásos állambiztonsági tisztek) hangzatos és hagymázas eszmefuttatásait a magyar és a világhelyzetről, az Echo TV-től az ATV-ig. És jár áhítatosan beépített főpapok által celebrált misékre, istentiszteletekre. És így tovább. Az ügynökbotrányok meg sem legyintették a politikai és kulturális elit érintett köreit, a ködösítés és maszatolás teljes sikerrel járt.

Ám van a szakmabelieknek – és szerencsére az olvasóközönségnek is – egy szűkebb, de végsőkig elszánt köre, akik azért sem akarják ennyiben hagyni a dolgot.

Tabajdi Gábor e szakmabeliek egyik legtermékenyebb képviselője. Az idei a negyedik könyve, amely nagyrészt ezt a tárgyat érinti (ebből kettőt Ungváry Krisztiánnal közösen jegyzett), ha nem számítjuk ide a kádári szövetségi politikáról írott művét, amely szintén jócskán merít titkosszolgálati dokumentumokból. (E négy könyvből hármat a Jaffa Kiadó jelentetett meg, amint nemrég Papp István hasonló tematikájú művét is. A téma iránti kitartó érdeklődéséért a kiadót is mindenképpen dicséret illeti.) Két könyv megírása között pedig a szerző honlapok és adatbázisok összeállításával foglalatoskodott, az szt-tiszti állomány feldolgozásától a budapesti ún. K lakások (konspiratív célú titkosszolgálati lakások) digitális kataszteréig.

Megfigyelési fotók Örkény Istvánról a Százéves étteremben Forrás: Illusztráció a könyvből

A mostani kötet szorosan kötődik a három korábbihoz (Elhallgatott múlt; A III/III krónikája; Budapest a diktatúrák árnyékában), mintegy azok folytatásaként olvasandó, az utóbbinak pedig műfaji értelemben és szerkezetileg is közeli rokona.

Ez a könyv is az ismeretterjesztő történeti útikönyvek műfajába illik. Kronológiai, térbeli és tematikus elrendezésben ad érzékletes képet a magyar állambiztonság mindennapjairól, fővárosi ténykedésének különböző fajtáiról és az egyes akciókról az 1945 és 1989 közötti időszakból. Életközelből mutatja be

a titkosszolgálatok működését minden banalitásukkal, elszomorító ostobaságukkal, paranoiájukkal és szürke hétköznapjaikkal együtt. Aki izgalmas kémtörténeteket vár, csalódni fog: mindaz, ami itt a titkosszolgálatok körében zajlott, nélkülözte a vadregényes fordulatokat, kisszerűség, lábszagúság, olykor nevetségesség jellemezte, végtelenül primitív, méltatlan és pitiáner ember- és társadalomszemléletet tükrözött,

de ettől még persze alkalmas volt arra, hogy életek ezreit tegye tönkre, nyomorítsa meg, s hogy bűzlő, hideg iszapként fojtsa maga alá a magyar társadalmat. Ez ennek a könyvnek is az egyik legszembetűnőbb tanulsága.

Képet kaphatunk arról is, hogy a titkosszolgálatok korántsem csak az aktív ellenzéket vették célba a hetvenes és nyolcvanas években, amikor a döglődő, önbizalmát fokozatosan elvesztő pártállam már voltaképpen tehetetlen volt az aktív ellenzékkel szemben (bár az életüket azért így is alaposan megkeserítették).

Egy lakás lehallgatási terve Forrás: Illusztráció a könyvből

A köztudatban kevésbé ismert ügyek is terítékre kerülnek a maguk visszataszító mivoltában, mint például a papi szeminaristák ellen folytatott hadjárat a hatvanas évek elején, a nacionalizmussal, avagy szélsőbaloldali rendszerellenességgel vádolt költők megfigyelésének története vagy a cionizmus elleni küzdelem.

Ugyanakkor a könyv jó néhány városi legendát is érvénytelenít.

Ezek egyike, hogy az 1956 utáni kulturális életet,mindenekelőtt a televíziót Kádárék lényegében a leszerelt és a kultúrába ejtőernyőztetett korábbi ÁVH-s truppnak adták ki gebinbe.

Tömpe István, a Magyar Televízió elnöke, Radványi Dezső, a televízió dokumentumfilm-részlegének vezetője vagy Kardos György, a Magvető Könyvkiadó későbbi igazgatója inkább kivételek volt. Ugyancsak meglepő lehet az olvasó számára, hogy az állambiztonsági apparátus sokáig milyen mostoha egzisztenciális helyzetben végezte rendszerfenntartó munkáját.

A könyv az állambiztonsági múlt történeti feltárásában eddig elért eredmények útikalauzaként is haszonnal forgatható. Akit az egyes résztémák, rövid esettanulmányok mélyebben érdekelnek, útbaigazítást kapnak, hol keressék a forrásmunkákat. A könyv e tekintetben viszont esetenként bosszantóan pontatlan: a főszövegben közölt hivatkozásokat a bibliográfiában olykor nem lehet azonosítani.

És titkos összejövetelre érkező szeminaristákról Forrás: Illusztráció a könyvből

Az útikalauz műfaja kiválóan alkalmas arra, hogy jól forgatható, könnyen emészthető, informatív és izgalmas olvasmány legyen laikusok számára is. Ugyanakkor ez egyfajta kényszermegoldásnak is tekinthető. Általában is jellemző az állambiztonság történetével kapcsolatos művekre, hogy többnyire eseteket mutatnak be, így elkerülhetetlenül mozaikszerűek, töredékesek. Nem adnak átfogó képet arról, milyen szerepet játszott az állambiztonság a rendszer működtetésében, hogyan hatott a politikai döntéshozatalra, a rendszer aktuális politikai igényei és megrendelései hogyan mozgatták a szolgálatokat, s az ügyek hogyan kapcsolódtak egymáshoz.

Az egymásba fonódó al- és felrendszerek dinamikájának komplex elemzésével még adósak a történészek, nem beszélve a rezsim és a titkos szolgálói működésének szélesebb, szovjet és béketáborbeli kontextusának bemutatásáról.

De ez nem teljesen az ő hibájuk: Tabajdi ezen könyvéből is kiderül, mennyi minden nem férhető még hozzá magyar levéltárakban. A moszkvai levéltárak pedig beláthatatlan ideig még elérhetetlenek lesznek. Így például pletykákon kívül szinte semmit sem tudunk a szovjet „tanácsadók” szerepéről, akik közül néhány még 1989 őszén is itt dekkolt Budapesten. A magyar iratok, adatbázisok teljes körének hozzáférhetővé tétele azonban rajtunk múlik. És egyre csak múlik, múlik.