Az úgynevezett demokratikus ellenzék jelenleg bármit tesz, kap a fejére. Dühösek rájuk szimpatizánsai, kínjukban nevetnek nyelvezetükön, fantáziátlan akcióikon, ha lehetne, még kenyérhéjjal is dobálnák őket. Ellenfeleik szinte naponta mutatják be rajtuk produkcióikat – lenézően gorombák, gúnyos fölénnyel hatástalanítják leleplezésaknáikat, alávaló módon, átlátszó trükkökkel dobnak félre minden olyan kezdeményezést, amelyre egy plurális társadalom módot adna. Nincs esélyetek – közlik minduntalan az ellenzéki pártokkal, és nem tesznek mást a szakszervezetekkel, a civilekkel sem. Ha pedig nem értenek a szóból, léteznek durvább eszközeik is, akadtak, akik tapasztalhatták.
A szocialisták tényleg ügyetlenek, kétségbeesetten keresik azokat a témákat, amelyekben ráígérhetnek a kormányra, olykor a konstruktív ellenzék szerepében tetszelegnek, máskor lebénulnak a pofátlanságok sorozatától.Már-már eszközeik, forrásaik, alkotó holdudvaruk sincs ahhoz, hogy fölépítsenek egy közbeszédbe ékelődő mondandót. Tény, hogy nemszeretem ellenzéki társaik sokszor leleményesebbek, néha képesek belecsapni a lecsóba, csak hát lassan vége a lecsószezonnak. Kiderült, hogy a civilek egymással is nehezen jönnek ki, nem hogy bemásszanak bármelyik párt védőszárnyai alá, amit ellenoldalon a CÖF, valamint néhány mókás érdekvédő karikatúra-szerűen megcsinál.
És? És akkor mi van? Semmi sincs? De van. Elkeseredés, méreg, félelem, zsibbadt apátia. Hogy ezt a mixet az oldalukon tébláboló pancservilág vagy a rezsim sűrűn ismétlődő „attrakciói” állítják elő – nehéz vegyelemezni. Mindenesetre ez utóbbiak azt sugallják, hogy nincs határ, mindent mindenkivel mindig megtehetnek. Kebelbarátainkkal is, ha renitenskednek (az ország helyett netán ők akarják megvédeni maradék szuverenitásukat), hát még veletek.
