Erősebbek, mint a gyilkosok
Lassan negyven éve halott, s a neve még mindig félelmet, gyűlöletet, viszolygást vált ki. Ulrike Meinhof változatlanul közellenség Németországban. A Vörös Hadsereg Frakció (RAF) szélsőbalos terrorszervezet egyik alapítóját és ideológusát felmenteni senki sem akarja, hiszen társaival együtt gyilkoltak és félelemben tartották a nyugatnémet közvéleményt. Közel hatvan ember erőszakos halála szárad a lelkükön. A RAF-ról forgatott dokumentum- és játékfilmek, a témában megjelent könyvek csak némileg árnyalták Meinhof imázsát. Amit az a híres-hírhedt mondata is megalapozott, hogy „a zsaru disznókat le kell lőni”.
A RAF ugyan 1988-ban feloszlatta magát, de a szövetségi köztársaság máig próbálja feldolgozni az elszenvedett sokkot. Meinhof és társai személyében hazai nevelésű terroristák, német fiatalok kezdtek városi gerillaháborúba. Súlyosan tévedtek, hiszen fegyveres lázadásukat arra a meggyőződésükre alapozták, hogy a kor NSZK-ja egy újabb fasiszta-katonai diktatúra felé tart, s ezt a lappangó átalakulást csak erőszakkal lehet leleplezni.
A RAF története és bukása is mutatja: Nyugat-Európában nem új keletű jelenség a terrorizmus. A szélsőbalos vérontást Olaszország is megszenvedte, a leghíresebb áldozat Aldo Moro volt. A korábbi kereszténydemokrata kormányfőt 1978 márciusában rabolta el a Vörös Brigádok kommandója, holttestét közel két hónap elteltével egy autó csomagtartójában találták meg.
Franciaországnak is több évtizedes terrortörténelme van a XX. század második felében: az erőszak az algériai háborúval (1954–1962) kezdődött, folytatódott Ilich Ramírez Sánchez, alias a Sakál – több európai országra kiterjedő – gyilkos tevékenységével. Majd 1991-től jött az újabb algériai (polgár)háború újabb franciaországi mellékfrontja, amikor a választási győzelmüktől megfosztott iszlamisták az egykori gyarmattartón is bosszút akartak állni. Pokolgépeiket előszeretettel rejtették el közterületi szemetesekbe, Párizsban jó ideig az utcán kellett eldobni a hulladékot.
Az al-Kaida, majd az Iszlám Állam merényletei ezzel együtt új minőséget hoztak a félelem- és pánikkeltésben. Míg a korábbi korszak terroristái inkább az államhatalmat és annak (fegyveres) képviselőit vették célba, az iszlám fundamentalisták alapvetően a polgári életet, az átlagembert támadták. A tömegközlekedésben, a bevásárlóközpontokban, olyan helyeken, ahol nagyon sok potenciális áldozat megfordul. November második felében Brüsszelben rendeltek el hosszú, a belga fővárost szinte megbénító terrorriadót.
A terrorfenyegetettség sajnos a mindennapok része. Együtt kell vele élni. A nyugati társadalmakban bujkál a félelem, de van ott más is. Az áldozatok emlékének tisztelete. Ez új jelenség, a hetvenes-nyolcvanas években jóval kisebb figyelmet kaptak azok, akiknek életét elvették a szélsőségesek. Ahogy Párizsban megemlékeztek a Charlie Hebdo szerkesztőségében januárban legyilkoltakra, majd nemrég a november 13-i támadások áldozataira, azt mutatja: vészhelyzetben a társadalom összezár. Frontot alkot. Erősebbet, szilárdabbat annál, mint amit a gyilkosok gondolnak róla.
