galéria megtekintése

Éppen csak átutazóban

2 komment


Kácsor Zsolt

„Amikor a kórházban meghalt szegény apánk, minket azonnal szakértő kezek vettek gondozásba: megjöttek a temetkezési szolgáltató emberei, akik halkan, udvariasan és emberségesen tették a dolgukat, elmondták, hogy mik a lehetőségek, és ezek a lehetőségek mennyibe kerülnek.

Imponált nekünk a profizmusuk. Hirtelen úgy éreztük, hogy van remény, vannak még ebben az országban hozzáértő, fölkészült emberek, akik a legkorszerűbb technikával és legmagasabb szintű szakmai színvonalon dolgoznak. Kár, hogy szegény apánk ezt már nem érhette meg – életében először nagyon elégedett lett volna a szolgáltatás minőségével. Mindig panaszkodott, hogy ez az ország nem önjáró, ebben a társadalomban semmi sem működik olajozottan. Az volt a szavajárása, hogy minálunk még fogaskerekek is fogcsikorgatva forognak – erre föl éppen akkor kezdenek működni a dolgok, amikor ő meghal.

Arról ábrándozott, hogy egyszerű, unalmas és boldog élete lesz, de már a kezdet kezdetén elszúrt valamit, ugyanis zsidónak született, s emiatt tizenhárom éves korában a magyar hatóságok meg akarták ölni. Már akkor sem értette, hogy mit is akarnak éppen tőle a magyar hatóságok, akkor pedig végképp összezavarodott, amikor megpróbálták elmagyarázni neki, szegény apánk ugyanis nem akarta megtudni, hogy mit jelent zsidónak lenni. Egyáltalán nem érdekelte ez a dolog. Nem járt templomba, életében nem volt a fején kipa, nem olvasott a zsidó történelemről. Csodálkozva hallgatta azokat a zsidókat, akiket semmi más nem érdekel, csak a saját a zsidóságuk, s emiatt mindent a zsidóság szűrőjén keresztül néznek és ítélnek meg. Szegény apánk ilyenkor inkább hallgatott, de tanulságképpen annyit leszűrt magának, hogy az ember attól zsidó, hogy időnként bujkál, s a postásra gyanakodva néz. Vajon nem fog-e följelenteni a postás, ha úgy hozza a helyzet? Ezt kell mérlegelni.

 

Egyik nyáron új postás érkezett hozzánk, mert a régi elment szabadságra, s amikor becsöngetett egy ajánlott levéllel a hitközségtől, szegény apánk az idegen ember láttán első rémületében letagadta magát. Már túl volt a nyolcvanon, s tán az öregség hozta ki belőle, de azt hebegte a postásnak, hogy ő nem is itt lakik. Pedig kötény volt rajta, a kezében meg fakanál, mert éppen paprikás csirkét főzött, az volt ugyanis a kedvenc étele, csőtésztával. A postás értetlenül nézett, az ajtóra ugyanis ki volt írva a nevünk, és ez ugyanaz a név volt, ami a hitközségi levélen állt. Szegény apánk csak hebegett-habogott, azt motyogta, hogy nem ő a címzett, mert ő itt és most éppen csak átutazóban... Aztán inkább hallgatott. Abban reménykedett, hogy ez a zsidó ügy csak valami félreértés, s előbb-utóbb tisztázódni fog. De mire tisztázódott volna, szegény apánk meghalt.

Egyszerű hamvasztásos temetést kértünk neki, a hamvak kiszórását vízpermet formájában. A temetkezési szolgáltatóknak százötvenhat ezer forintot fizettünk, cserébe azt ígérték, mindent elintéznek helyettünk. Egy laptopon fotókat mutattak a választható szertartásokról, de nem értettük, hogy az első képen miért van egy gazdagon megterített svédasztal. Meg is kérdeztük, hogy rendeznek-e halotti tort, s lesz-e paprikás csirke, de nem mertek nevetni. Majd azt javasolták, hogy szegény apánk nevét tizennyolc ezer forintért fölírják egy oszlopra. Miért jó az neki?, kérdeztük, de ezen sem nevettek. Azt magyarázták, hogy apánk neve szépen mutat majd az oszlopon, igaz, azt csak akkor állítják föl, ha összejön a szükséges százhatvan név. Miért éppen százhatvan, kérdeztük, mire azt mondták, annyi fér. Írják a neveket kisebb betűvel féláron, akkor több fér, de erre a fejüket rázták, s elárulták, hogy ha össze is jön százhatvan fizetős név arra az oszlopra, tíz év múlva úgyis lekaparják róla az összeset – kivéve, ha nem fizetünk ki újabb tíz évet. Ügyes, milyen kár, hogy nem nekem jutott eszembe, mondta volna erre szegény apánk. De szokása szerint nem szólt semmit, behúzta a nyakát, s inkább hallgatott."

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.