Amikor Picasso először mutatta be kubista műveit, a kritikusok, a pályatársak blöffnek, viccnek gondolták a képeit. A közönség jó részének viszont elnyerte tetszését a kiállítás, s a kísérlet képzőművészeti irányzattá vált. Ma pedig már művészettörténészek magyarázzák, micsoda zsenialitás kellett ahhoz, hogy a vonalak oda kerüljenek, ahol vannak.
A rockzene alkotásait a legkülönbözőbb nemzetiségű, korú, világnézetű, iskolázottságú, műveltségű, társadalmi helyzetű emberek százmilliói tekintik értéknek, közülük rengetegen alapos jártassággal bírnak másféle zenék világában is. Ebből a szempontból tehát indokolatlan kizárása a tananyagból.
Ma már a komolyzene hívei sem tagadják – egy-két kivételtől eltekintve –, hogy a rockzene óriási mennyiségű megismerésre érdemes értéket hozott létre. Másik indokuk ezért a változtatás ellenfeleinek az, hogy a fiatalok úgyis eleget hallgathatják a rockzenét, ezért a tananyagnak azt kell bemutatnia, ami egyébként nem jut el hozzájuk (komolyzene, népzene).
Ezzel az okfejtéssel két baj van.
1. Így kivonják a tantárgyat a gyerekek ízlésének, értékítéletének fejlesztéséből. Ahhoz, hogy el tudjanak igazodni a világban – így a különféle zenei területeken – meg kell ismerniük őket. A népzene, a komolyzene, a rockzene más és más nyelvek. Még ha eredményes is lenne az első kettőre alapozó ének-zene tanítás, az a rockzene esetében semmi támaszt nem adna. A gyerekek jelentős részének érdeklődése nem terelhető a komolyzene vagy a népzene irányába, s nekik a tantárgy nem sokat nyújt, ezért alacsony a presztízse és az eredményessége. Pedig szinte mindenki szereti a zenét. (Egy középiskolás korú fiatalok szabadidő eltöltési szokásait vizsgáló kutatásban például a zenehallgatás került az első helyre.)
2. Nem igaz az az állítás, hogy a rockzene értékeit az iskolán kívül is megismerhetik a gyerekek. Alapvetően a jelenidő zenéjét ismerik, hallgatják, s annak is csak kis részét. A tizenéves fiatalok zenei érdeklődése egyoldalú, beszűkült, hiányzik belőlük a nyitottság, általában egy-egy irányzat mellett kötelezik el magukat. Húszon túl kezdenek rájönni – már amelyik –, hogy volt valamikor egy Beatles, s hogy vannak másféle zenék is. Nem valószínű viszont, hogy maguktól eljutnak a zene ismeretének olyan mélységeibe, amire szükségük lenne. Mivel a fiatalok a legaktívabb koncertlátogatók, zenefogyasztók, a zenét „előállítók”, közvetítők sincsenek nívós teljesítményre kényszerítve, s ez a magyar zene színvonalának lesüllyedéséhez vezetett (holott az a 60-as, 70-es években a világ legjobbjai között volt). Az a tény, hogy az ének-zene órákon a rockzenét valamiféle művészeten kívüli dolognak állítják be – ha egyáltalán említést tesznek róla –, ellenérzéseket kelt a fiatalokban a komolyzenével, sőt általában a művészetekkel szemben.
Ha komoly tantárggyá akarjuk tenni az ének-zenét, akkor az életünkben betöltött jelentőségének megfelelő – vagyis alapvető – szerepet kell biztosítanunk a rockzenének a tananyagban. Semmi sem állandó.
A közoktatásban a rockzene megismertetését ugyanúgy az alapjaitól kezdve, ugyanabban az életkorban kell elkezdeni, mint a komolyzenéét és a népzenéét, azokkal párhuzamosan (vagyis már óvodás kortól). Emiatt nem károsodnának a komolyzene érdekei, kedvelőinek száma nem csökkenne, sőt elérhetnénk, hogy olyanok is meghallgassanak időnként egy-egy érdeklődésüket felkeltő zeneművet, akik másfajta irányultságúak. A komolyzenét féltők aggódhatnak, hogy kevesebb idő jut rá. De a gyerekek közül kevesen lesznek zenészek, a közoktatásnak nem feladata a zenészképzés, el lehet hagyni a tananyagból egész sor dolgot, ami csak zenészek számára fontos, annál is inkább, mert a technikai fejlődés sok mindent kiváltott közülük. Aki ezeket az ismereteket igényli, elsajátíthatja a zeneiskolákban. A közoktatás nekik is azzal nyújthatja a legtöbbet, ha széles körűen megismerteti velük a különféle zenéket, nyitottságra, jó ízlésre neveli őket.
A rockzene tananyagba emelésével idővel a tantárgy óraszámát is növelni lehetne, miután kedveltebb lenne. Ez elengedhetetlen lenne, de a zenetanárok társadalmi igény híján ezt ma nem tudják elérni. A változtatásokra szükségük van a gyerekeknek – hiszen minél több értéket ismernek meg, annál gazdagabbá válnak; a tanároknak, mert nekik sem mindegy, hogy a fáradozásukat mennyire honorálják a diákok; a zenészeknek, az országnak – hiszen a külföldön is eladható, jó magyar muzsika mindenkinek hasznára válna. Az ének-zene csak akkor lesz népszerű és komoly tantárgy, ha nem csak a nép- és a komolyzenéről szól.
A szerző a DK oktatási kabinetjének tagja
*
Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
