Elolvastam egy hozzám eljuttatott cikket, amely egy Budapesten járt kínai szerző – bizonyos Vej Cseng – tollából jelent meg pár hónapja a Financial Times kínai kiadásában. Benne az alábbi mondatra bukkantam: „Emlékszem, általános iskolás koromban, a kulturális forradalom alatt a szovjet blokk összes államát revizionistának nevezték, de Magyarországot különösen, amely a revizionisták revizionistája volt."
Örülök, hogy manapság, amikor mirólunk hízelgő szavakat alig hallani, egy kínai publicista tolláról legörgött egy hízelgő mondat. Kár, hogy a majd fél évszázaddal ezelőtti, kommunista Magyarországot idézte fel, nem a mait, de legalább módom volt visszagondolni 1998-as pekingi „szentimentális utazásomra" (1977-ig dolgoztam ott) és az akkori beszélgetéseimre. Csak akkor, közel húsz év múltán világosodott meg előttem, hogy miért is kapott a Kádár-rendszer a nagy proletár kulturális forradalomban olyan rossz hivatalos besorolást, mint amilyet Vej felidézett. Megvallom, büszkeség töltött el.
Tudniillik egyik beszélgetőpartnerem, aki a társadalomtudományi akadémia idősebb munkatársa, ismert közgazdász volt, elmesélte, hogy az 1965–1976-os kultúrforradalmi időszakban semmi nem keltett olyan szellemi izgalmat a hol börtönben sínylődő, hol vidéki kényszermunka-száműzetésben élő kínai közgazdászok körében, mint a magyar gazdasági reformról beszivárgó hírek. Ezek részben szamizdatformában, részben szájhagyomány útján terjedtek. Reveláció volt számunkra, mondta beszélgetőpartnerem, hogy ellentétben a tervutasításos rendszer ortodox és bigott őrzésével, igenis létezhet olyan szocialista rendszer, amelyik képes túllépni ezen, önmagát megreformálni és az ár-érték viszonyokat a piac törvényei felé terelni. Ez bizalommal töltött el bennünket, dacára annak, hogy akkortájt semmi kilátásunk nem volt sem személyes, sem szellemi szabadságunk visszanyerésére.
