Nézegetem a régi varrógépet, azon töprengek, vajon keresztben vagy inkább hosszában férne-e el rajta egy csecsemő. Masszív jószág, idős szolnoki cipésztől vettem jó pár évvel ezelőtt. Amikor elhoztuk, még utoljára végigsimította, s azt mondta, jól vigyázzunk rá, nem kevés bőrdarabot illesztett össze rajta húsz-harminc esztendő alatt. Most virágok és kerámiák trónolnak rajta, de állja a sarat. A gép behajtva, a zárófedél patent, simán kiszolgál még így újabb negyedszázadot.
Aztán itt van a barokkos nagy fotel, amibe belesüppedhetne egyszerre akár két ember is. A huzata kissé megfakult, a faragott oroszlánfejeket még a dédpapa tenyere érintette, koppanós botja most is ott lóg a karosszék háttámlájára akasztva, mintha csak arra várna, mikor tesznek sétát a parkban megint. De pihenésre kiváló, szunyókálni is lehet benne, ha nem tiltja a szabályzat.
Kellene-e vajon nekik az írógépem? A régi, fekete Zeta, amelyre regényeket álmodtam, de novelláknál hosszabbra sosem futotta. Ez teljesedett be rajta, tárcaember lettem, könnyű szellőfutam, néhány villanás, semmi bonyolult, szövevényes cselekmény, szerelmi história. Az m betűt már nem is üti, le se tudnám írni, hogy „szerelem". A „flört" viszont simán kijönne. A „csalás" igen, a „fájdalom" nem. „Ma" helyett csak „tegnap". Esetleg a „jövő", ha manapság számítana sokat ez a fogalom.
