Emigrálok a mosdóba

–Mikor voltak azok a régmúlt idők?

– kérdezi Jeva Ivanovna gyanakodva.

– Ha jól emlékszem, tavasszal – válaszolom.

Én marha. Miért nem hazudtam azt, hogy tavaly ősszel? Jeva Ivanovna zokog.

Mondom neki, hogy nem mehetünk haza alig pár hét emigráció után. Mindenki rajtam fog röhögni. Nagy dérrel-dúrral elhúzom a csíkot, s hazamegyek még ugyanabban az évszakban? Mire Jeva Ivanovna azt szipogja, hogy fogjam fel pozitívan a dolgot.

El vagyok keseredve, mert Marseille, ez a nagy, lompos, szürke farkas valóban a derűsebb arcát mutatja felénk. Alighogy beköltöztünk, az első emeleti szembeszomszédunk, egy harminc év körüli, Bertrand nevű fiatalember egyik este átkopogtatott, örömét fejezte ki, hogy szomszédok lettünk, javasolta, hogy ismerkedjünk meg, s alkalomadtán menjünk át hozzá és a feleségéhez vörösbort inni.

– Látja, Jeva Ivanovna, s még csak nem is volt nála pisztoly! – mondtam a páromnak, hogy kidomborítsam Bertrand látogatásának egyik pozitívumát. Előveszem megint a La Provence-t, hogy újabb pozitívumokat bányásszak elő, de amikor a címoldalon meglátom a vezető anyag címét, gyorsan eldobom a lapot.

Marseille: ebolariadó. A L’hopital Nord már elő is készített hat szobát a várható betegeknek.

Ezt olvasom az első oldalon, s lázasan kutatok az ebola tünetei után. Mit is olvastam erről? Pontosabban szólva nem lázasan. Ez csak amolyan szófordulat.

Nem vagyok lázas. Sőt a gyerek sem az. Semmi baja.

Úgyhogy odafordulok Jeva Ivanovnához, s mondom neki, hogy odahaza ezért a nevetségesen rövid ideig tartó külhoni tartózkodásért engem szembe fognak röhögni.

– Odahaza ez azzal fog járni, hogy ha csak felállok az asztaltól, hogy kimenjek a mosdóba, máris meg fogják kérdezni tőlem, hogy emigrálni megyek-e – mondom neki búsan.

Mire megsimogatja a fejemet:

– Hát akkor mondd azt, hogy igen, emigrálsz a mosdóba. Ebben már úgyis gyakorlatunk van, nem?

Majd hozzáteszi, hogy arra a szegény, szomorú Magyarországra nagyon is ráfér már egy kis röhögés. Hát hadd mulassanak.

Kácsor Zsolt (Marseille)