galéria megtekintése

Emberi jogok a Szigeten

4 komment

Hegyi Gyula

Kimehetnek a zsidók Magyarországon az utcára? Ez a kérdés nem 1944-ben, hanem tavaly hangzott el Budapesten. Mégpedig a Sziget Fesztiválon, ahol néhány fiatal aktivistával együtt egy civil szervezet sátránál szorgoskodtunk. Szórólapokat osztogattunk, emberi jogi kvízt töltettünk ki a hozzánk látogatókkal, és válaszoltunk a nagyobbrészt külföldi „szigetlakók” hazánkat illető kérdéseire.

A fenti kérdést két francia srác tette fel, komolyan, őszinte érdeklődéssel. Mivel angolul beszélgettünk, nem volt világos, hogy is képzelik pontosan a dolgot. Törvény tiltja Magyarországon a zsidók számára, hogy kimenjenek az utcára, vagy „csak” a közhangulat miatt­ lenne életveszélyes nyilvánosan mutatkozniuk? A legjobban az a lány döbbent meg közülünk a kérdésen, aki elvben közvetlenül érintett lehetett volna. (Ez hülye mondat, tudom, de addig és amúgy eszünkbe sem jutott volna egymás származása.) Valami olyasmit válaszoltunk, hogy ilyesmiről szó nincs, Magyarország nem fasiszta diktatúra, még ha a kormányzat sunyi politikai szándékból menteget is háborús bűnösöket és támogatja a fasiszta múlt rehabilitálását. De azért mindannyian tudtuk és tapasztaltuk, hogy ez a kérdés a jéghegy csúcsa. Hazánk híre annyira tragikus a nyugati médiában, hogy már ilyen gondolat is eszébe juthat annak, aki távolról és felszínesen követi a magyarországi történéseket.

Idén is eltöltöttem néhány napot az emberi jogi szervezet standjánál, és most is elsősorban nyugati fiatalok látogattak meg minket. A tavalyihoz hasonló brutális kérdés nem hangzott el, de a magyarországi menekültellenes hisztériakeltésről a legtöbben hallottak és lesújtó módon vélekedtek. Ha az ember ilyen szemmel nézte őket, akkor észrevehette, hogy a négy-öt fős holland vagy angol csapatokból egyvalaki rendszerint „színes” volt, aki láthatóan tökéletesen beilleszkedett a társai közé. A standunknál minden nap több tucat „üzenőcédulán” utasították el a gyűlöletkeltést, az etnikai megkülönböztetést, a rasszizmust. A mondatok – minden ember egyenlő, szeretnünk kell egymást, gyűlöljük a gyűlöletet stb. – többnyire elég közhelyesek voltak. De éppen azért voltak közhelyesek, mert akik írták, nem sokat töprengtek ezeken a dolgokon. Kiskoruk óta a rasszizmus teljes elutasításában nevelkedtek. Ez olyan természetes lett számukra, hogy nem is gondolkodnak el rajta mélyebben. Nem tagadom, irigyeltem őket ezért az ösztönös és természetes antirasszizmusért.

 

Ami a kérdéseiket és a kvízre adott válaszaikat illeti, láthatóan nagyon halvány fogalmaik voltak hazánkról. Bartók Béláról még csak hallottak valamit, de arról fogalmuk sem volt, hogy a kérdésben szereplő Ferenc Liszt azonos Franz Liszttel, akinek magyarságáról – az átkeresztelt Ferihegyi repülőtér ellenére – először tőlünk értesültek. Elképesztőnek tartották, hogy a magyar kormánynak nincs női tagja, és ha hallottak Orbán Viktorról, csak kizárólag nagyon sötét és negatív dolgokat. Kellemesen meglepte viszont őket, hogy Magyarországon tizenhárom, alkotmányosan bejegyzett etnikai kisebbség él és rendelkezik valamiféle önkormányzatisággal. Ami a melegek jogait illeti, mindenkit meglepett, hogy hazánkban éppen 1961-ben dekriminalizálták a felnőttek közti homoszexualitást. Egyik részük azon lepődött meg, hogy egy kommunista társadalomban valaha is büntetni lehetett azt, mások meg azon, hogy egy idő után legálissá válhatott. Azt viszont mindenki egyből eltalálta, hogy az Amnesty International 1989–90 táján szerveződhetett meg szabadon Magyarországon.

Magam először tíz éve jártam a Szigeten, akkor egy környezetvédelmi kampányt indítottunk be. Így nem emlékszem a fesztivál hőskorára, amiről a kortársaim, sőt a nálam fiatalabbak is szívesen nosztalgiáznak. Bár nem örülök neki, tudomásul veszem, hogy a Szigetet (mint szinte mindent az életünkben) bedarálta a kapitalizmus. Jellegzetesen polgári hely lett, amely elsősorban a fiatal nyugati középosztály igényeit szolgálja ki. Ez az urbánus fiatal polgárság természetesen egészen másmilyen, mint ahogy azt Magyarországon sok évtizedes poros kliséket előásva elképzelik. De a tetkóit, piercingjeit, füves cigarettáit beleértve is mélyen polgári. Alapvetően türelmes, kulturált, szabadidős lezserségében is mértéktartó. De hát tizenkét éve többé-kevésbé Brüsszelben élek: ott is ezt tapasztalom.

Mi tagadás, eléggé utálom a kapitalizmust. De azt el kell ismernem, hogy a Sziget profitszerzésre szakosodott menedzsmentje egy hétre Budapest egy részét olyanná alakítja át, ahol értelmezhetetlen a plakátokon, az állami médiában és a mindennapi beszédben felturbózott (és nem mindig csak kormánypárti oldalról szított) gyűlölködés. Ilyen értelemben a Sziget valóban a normalitás szigete. Egy hétre.

A szerző az Európai Parlament volt szocialista képviselője

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.