Egy rendezett menekülttábor is borzasztó hely. Akkor is, ha a lakók kapnak élelmet, a gyerekek oktatást, esetleg időnként kijárhatnak a szomszédos nagyvárosba. A sátrak akkor is átmenetiek, és nélkülözik az otthonosságot. Akkor is, ha a régi lakók kis konyhakertet telepítenek eléjük.
Ettől még a tábort drótkerítés veszi körül és őrtornyok. Vannak szociális munkások, sok segítő is bejöhet, de az élet rettenetes, nehezen elviselhető. Az újságíró megjelenése itt valóságos szenzáció. Jártam egy másik helyen is, már a török oldalon, ahol a helyiek a házukban szobát szabadítottak fel egy-egy Szíriából menekült családnak.
Találkoztam a határvárosban magányosan kószáló kisfiúval, aki naponta másik helyi családnál kapott ételt, szállást. Iskolába persze nem járt. A „miért jött el?” kérdésre ugyanazokat a válaszokat kaptam. Lövöldözés, banditatámadás a falu ellen, a munkalehetőség hiánya. Mert nem volt remény arra, hogy a beteg gyerek hozzájusson az életfontosságú gyógyszerhez. Ezek az én tapasztalataim a menekültkérdésről, és nekem nem is a legrosszabb jutott.
