Ültem a minap Strasbourgban az Európai Parlament plenáris ülésén, az újságíróknak és nyugdíjas látogatócsoportoknak fenntartott karzaton. Miközben azt néztem, hogyan alázzák magukat nemtelen vitával a hazánkat képviselők, miként pufogtatnak üres frázisokat, s miért válasz minden kritikára, hogy „de a magyar emberek kétharmaddal bizalmat szavaztak, és innentől kuss”, nos, úgy este fél tíz felé, a vita felénél eszembe jutott, hogy még nem is ettem rendes tarte flambée-t.
Helyi specialitás, tejfellel megkent, húsos szalonnával, hagymával megszórt leheletvékony tésztát vetnek kemencébe, és sütik meg hirtelen, emiatt a franciák pizzájának is nevezik errefelé. Hiányérzetem tovább fokozódott, amikor Morvai Krisztina azzal az épületes mondattal állt elő, hogy hiába vitatkoznak itt a szeme láttára a fideszes meg a liberális képviselők, odakint a folyosón valójában barátilag összeborulnak, és egymás hátát lapogatják elégedetten. Elvégre ő maga látta, milyen szívélyesen pusmogott legalább tíz percen keresztül Szájer képviselő a holland zöldpárti Sophia in ’t Velddel, s ellentmondást nem tűrőn követelte: azonnal mondják meg, miről sugdolóztak ők ketten ott a folyosón!
Itt egy picit hátradőltem, és eszembe jutott, hogy másnap el kéne menni innét messzebbre. Nem kelet, hanem északnyugat felé, ha nem is sokat, de hatvan kilométert mindenképp. A Vogézek tiszta, éles levegője talán elfújná a mázsás súlyt, ami a mellkasomra ereszkedett ott a parlamentben, s ami miatt a folyosóra kilépve gyorsan le is vettem a mivoltomat jelző alkalmi kitűzőt.
