Amikor a világhírű hegedűművész, Joshua Bell fogta magát, felvett egy viseltes trikót és egy baseballsapkát, kiállt hangszerével a L’Enfant Plaza metróállomás lépcsőfordulójába, s zenélni kezdett, alig néhányan álltak meg azzal, hogy Schumannt így még nem hallottak játszani a környéken. Pár dollárt összeszedett, de meglepődhetett, hogy a belbecs és a külcsín mennyire elválaszthatatlan egymástól, sokakat be lehet csapni hangversenypódium és szmoking nélkül – és ez a gázsin látszik meg legelőször. 2007-ben a Washington Post riportere Pulitzer-díjat kapott helyszíni riportjáért. Bell azonban annyira beleszeretett az utcai zenész szerepébe, hogy két évvel ezelőtt az Union állomás közepén játszott Bachot és Mendelssohnt.
Igaz, ekkor már fiatalokkal muzsikált, s többen felismerték. Az HBO dokumentumfilmben örökítette meg az eseményt. A hegedűvirtuóznak nyilván tetszett a hecc, bár azzal nem nagy öröm szembesülni, hogy a tudást kevésbé honorálják akkor, ha teljesen szokatlan helyen találkoznak össze vele, magyarán sokat számít a körítés is. Mégis vonzotta az „elvegyülés”, a „milyen az élet odalenn” kíváncsisága, sőt talán még valamiféle népnevelői vágy is, hogy játékával híveket szerez a komolyzenének. Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy élt azzal, hogy zenéje olyan körökben is feldobja a nevét, ahonnan amúgy nem tolonganak a Metropolitan jegypénztárainál.
Persze nincs új a nap alatt, hiszen a módszert sokszor alkalmazták újságírók is, Günter Wallraff így készült szociográfiái bejárták a világot. Amikor tehát politikusaink között kezd divattá válni a témák jelentéseken, felméréseken, brosúrákon túli megismerésének kalandja, nem kéne próbálkozásukat azonnal puszta píárfogássá degradálni, még ha az ötletnek van is ilyen vetülete. Abba az elitellenes közegbe, ahová a társadalom kitartó munkával megérkezett, elvesztette értelmét a közjó, gejl szófalatka lett a szolgálat, s ez nyomon követhető intézményeink tekintélyének romlásán.
