galéria megtekintése

Elvegyület

4 komment


Tamás Ervin

Amikor a világhírű hegedűművész, Jo­shua Bell fogta magát, felvett egy viseltes trikót és egy baseballsapkát, kiállt hangszerével a L’Enfant Plaza metróállomás lépcsőfordulójába, s zenélni kezdett, alig néhányan álltak meg azzal, hogy Schumannt így még nem hallottak játszani a környéken. Pár dollárt összeszedett, de meglepődhetett, hogy a belbecs és a külcsín mennyire elválaszthatatlan egymástól, sokakat be lehet csapni hangversenypódium és szmoking nélkül – és ez a gázsin látszik meg legelőször. 2007-ben a Washington Post riportere Pulitzer-díjat kapott helyszíni riportjáért. Bell azonban annyira beleszeretett az utcai zenész szerepébe, hogy két évvel ezelőtt az Union állomás közepén játszott Bachot és Mendelssohnt.

Igaz, ekkor már ­fiatalokkal muzsikált, s többen felismerték. Az HBO dokumentumfilmben örökítette meg az eseményt. A hegedűvirtuóznak nyilván tetszett a hecc, bár azzal nem nagy öröm szembesülni, hogy a tudást kevésbé honorálják akkor, ha teljesen szokatlan helyen találkoznak össze vele, magyarán sokat számít a körítés is. Mégis vonzotta az „elvegyülés”, a „milyen az élet odalenn” kíváncsisága, sőt talán még valamiféle népnevelői vágy is, hogy játékával híveket szerez a komolyzenének. Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy élt azzal, hogy zenéje olyan körökben is feldobja a nevét, ahonnan amúgy nem tolonganak a Metropolitan jegypénztárainál.

Persze nincs új a nap alatt, hiszen a módszert sokszor alkalmazták újságírók is, Günter Wallraff így készült szociográ­fiái bejárták a világot. Amikor tehát politikusaink között kezd divattá válni a témák jelentéseken, felméréseken, brosúrákon túli megismerésének kalandja, nem kéne próbálkozásukat azonnal puszta píárfogássá degradálni, még ha az ötletnek van is ilyen vetülete. Abba az elitellenes közegbe, ahová a társadalom kitartó munkával megérkezett, elvesztette értelmét a közjó, gejl szófalatka lett a szolgálat, s ez nyomon követhető intézményeink tekintélyének romlásán.

 

Aki tehát beáll egy éjszakai műszakba vagont kirakni, vagy öregeket ápolni, az a politikai haszonszerzés tisztességesebb formáját választja, mint aki betanult, sematikus válaszpatronokat sütöget kínos kérdésekre, vagy éppen eltolja magától a riporter mikrofonját. Lehet persze populistázni, „nem ez a dolga” címkéket aggatni, lapos trükknek nevezni a szerepcserét, pedig aki ezt vállalja, akarva-akaratlanul is más optikán át ismeri meg azoknak az ügyes-bajos gondjait, akik végül is megbízták őt képviseletükkel.

Rokonszenvpontszámaik esetleges emelkedésébe belejátszik, hogy ott és úgy akarnak köznapi dolgokkal megismerkedni, ahogy nehezebb. Nehezebb akkor is, ha ahol felbukkannak – Joshua Bell-lel ellentétben –, általában tudják, kik ők és miért érkeztek. Mégis, jó esetben az idegenkedés, a feszélyezettség egy idő múlva oldódik, ha nem is őszinte, de őszintébb lesz a légkör, a hivatalinál különb a benyomás. Szabó Timea segédápolónak ment és elborzadt a látottakon, Novák Előd, úgy tűnik, pozitívabb élményeket szerzett a határőrizeti kiképzésen, és pikáns, hogy a korábbi botrányai miatt elhíresült Zagyva György Gyula közmunkára hívta a civil aktivista Gulyás Mártont Tiszavasváriba.

Nem arról van szó, hogy ezek az emberek kirándulásukkal arról győződtek meg, hogy az okos, mélyenszántó tanulmányok, elméleti következtetések fabatkát sem érnek, mert a valóság rácáfol a kutatói konklúziókra. Csak éppen a helyzetismeret mindkét oldalon gyakorlatban szerzett tapasztalássá, hitelesebb kapcsolattá, konkrét élménnyé transzformálódik.

Akár a hegedűvirtuóz játéka egy aluljáróban.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.