„hallani lehet, ahogy ropognak / a nyárson a békemadarak”
Horváth Előd Benjámin
„Szokványos tavaszi éjszakának indult. Április 11. Sétáltam kocsmáról kocsmára, legyen a keresztnevük mondjuk Zsuzsi és Ica, Ildi és Éva; a vezetéknév úgyis mindnél ugyanaz: Presszó. Most komolyan. Nem mindegy, hogy hol milyen szöget zár be a söntés a főfallal, vagy hogy melyik sarkot kedvelik jobban a spicces tinilányokat hivatásszerűen inzultáló lecsúszott egzisztenciák?
A lényeg, hogy két kocsma között egyszer csak eltévedtem, de olyan hirtelen, mégis olyan egyértelműen és szükségszerűen, ahogy egy adóniszi kolón végül a helyére kerül, a hexameter végére. Hát, most így alakult, úgy látszik, ez jutott mára: az eltévedés. Ott volt a helyem az eltévedésben. Kicsit úgy érzem, direkt csináltam az egészet, hogy biztosan legyen időm átgondolni, amit P. mondott előzőleg az egyik lepattant becsületsüllyesztőben. Hosszan beszélt, ami nemcsak a szájából ömlő, őrületesen savanyú borszag miatt volt kellemetlen – hanem amit mondott. Röviden: ti költők, semmire se mentek, semmit se értek.