galéria megtekintése

Éluard kövei

Az írás a Népszabadság
2015. 04. 16. számában
jelent meg.


Csider István Zoltán
Népszabadság

„hallani lehet, ahogy ropognak / a nyárson a békemadarak”
Horváth Előd Benjámin

„Szokványos tavaszi éjszakának indult. Április 11. Sétáltam kocsmáról kocsmára, legyen a keresztnevük mondjuk Zsuzsi és Ica, Ildi és Éva; a vezetéknév úgyis mindnél ugyanaz: Presszó. Most komolyan. Nem mindegy, hogy hol milyen szöget zár be a söntés a főfallal, vagy hogy melyik sarkot kedvelik jobban a spicces tinilányokat hivatásszerűen inzultáló lecsúszott egzisztenciák?

A lényeg, hogy két kocsma között egyszer csak eltévedtem, de olyan hirtelen, mégis olyan egyértelműen és szükségszerűen, ahogy egy adóniszi kolón végül a helyére kerül, a hexameter végére. Hát, most így alakult, úgy látszik, ez jutott mára: az eltévedés. Ott volt a helyem az eltévedésben. Kicsit úgy érzem, direkt csináltam az egészet, hogy biztosan legyen időm átgondolni, amit P. mondott előzőleg az egyik lepattant becsületsüllyesztőben. Hosszan beszélt, ami nemcsak a szájából ömlő, őrületesen savanyú borszag miatt volt kellemetlen – hanem amit mondott. Röviden: ti költők, semmire se mentek, semmit se értek.

 

Miközben utólag is tiltakoztam, egészen otthon kezdtem érezni magam az eltévedésben. Elém került egy kavics, először véletlenül rúgtam bele, még másodszor is csak félig akartam, aztán pedig elkezdtem vigyázni, nehogy lerúgjam a járdáról, és ahogy így passzolgattam magammal, egyre csak az járt a fejemben, amit P. mondott, ti költők, semmire se mentek, semmit se értek, mire felháborodtam, miszerint dehogynem érünk, hát a léleknek talán nem kell mérnök? – ezt még ki is mondtam. Nézd csak, ott egy József Attila-díjas mérnök – mutatott jobbra P., és valóban ott ült az egyik asztalnál egy valóban József Attila-díjas, már amennyiben a viaszosvászon abroszon elterülés még ülésnek számít.

Rugdostam a kavicsot az utcán, nyakig az eltévedésben, és arra az állami középdíjas költőre gondoltam, aztán Éluard-ra, akinek a sírjáról pár éve talán éppen ilyen kis kavicsokat hoztam a barátaimnak. Remélem, még megvan nekik. Az járt a fejemben, hogy akkor most tényleg nem érünk semmit, és majd elvisz a pia, esetleg valami helyes kis rák? Vagy úgy járunk, mint 1952-ben az a szerencsétlen Éluárd, hogy durregyszívroham? És rugdostam tovább. P. azt is mondta, hogy hát nézzed csak meg, Széchenyiről meg Kossuthról elnevezett utakkal, utcákkal, közökkel, terekkel tele van a város, Adyból, Babitsból, Kosztolányiból, de pláne Radnótiból alig van. Ezeknek forradalom kell, nem látod? – ezt kérdezte P. a kocsmában.

Később jutott eszembe, már az utcán, rugdosás közben, hogy nem ez a kérdés. Hanem hogy honnan szerezték a követ a Pére Lachaise-be, Éluard sírjára? Párizs alatti régi kőbányákból? Vagy egy tengerparti helyről, ahol még inkább ott van a földben az a mész, ami belőlünk oldódik-mosódik ki nagy nehezen? Vagy valaki másból, idegenből, akivel reakcióba lépünk, amikor ellopunk néhány követ Éluard sírjáról?

Nincs igaza P.-nek, verset írni: muszáj. Ez lett a konklúzió, mire jött a reggel és hazaértem mégis az eltévedésből. De azért az ajtóban messzire rúgtam azt a követ, mert a büdös életbe, az hogy lehet, hogy Elvis Presley-nek parkja van Budapesten, Petrinek meg még egy sikátor se jut?”

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.