Ha tudta, akkor tettére nincsenek szavak. Ha nem tudta, és azt gondolta, hogy az emlékmű megcsonkítása nem akkora bűn, mint egy kirakat kifosztása, akkor ideje lenne összehívni a legjobb szociológusainkat és szociálpolitikusainkat. Meg kell bízni őket egy halaszthatatlan akcióterv kidolgozásával, mert amíg akkora szakadék tátong a társadalmi rétegek között, hogy milliók halála valakiknek kevesebbet jelent egy vekni kenyérnél, nagy a baj.
Etikai dilemma ez, hiszen nem tartom kizártnak, hogy bizonyos élethelyzetekben az érintetteknek valóban fontosabb a jóllakott gyermekük, mint néhány fontos üzenetet hordozó, ám jelentéktelennek tűnő cipő a Duna partján. Ugyanígy egy templomi kehely, egy Csontváry-festmény vagy éppen húszezer forintnyi vészpénz a tejfölös pohárban. Amikor beköszönt a szükség, az eszmei kincsek vesztenek értékükből.
A másik teória, hogy az eset mögött ideológiai síkon kell keresnünk az indítékot. Abban az országban, ahol egy zsidókat összeírni szándékozó képviselő nyugodtan ücsöröghet a parlamentben, csöppet sem meglepő, hogy néhány antiszemita arra vetemedik, hogy meggyalázza a holokauszt áldozatainak emlékműveit. Volt már rá példa, és a szélsőséges nézetek jelenlegi elterjedtségét figyelembe véve lesz is még.
Gyanúsíthatnánk a külföldről idelátogatókat is (akik köztudottan elveszik tőlünk a munkát), de nehéz elképzelni egy bermudanadrágos amerikait, aki célszerszámmal ront neki a turistatérképeken is feltüntetett emlékműnek az éj leple alatt. Minden egyéb esetben a zsidókra fognánk, de ismerve a körülményeket, ez a megengedett határértéket jócskán átlépő képzavart idézne elő.
Ugyan a legvalószínűbb elméletektől eltér, de fennáll egy harmadik lehetőség is a két fő szálunk mellett. Ha nem a bronztolvajok és nem is a fasiszták voltak, akkor talán nincs is szó lopásról. Lehet, hogy miközben a hold fénye beragyogta a cipőket, az arra járó idős úr ráismert a sajátjára, és egyszerűen elsétált benne. Bárcsak így lenne. Ha visszajöhetne mindenki a Duna-partra, és szortírozhatna a sok-sok cipő közül, azok megtalálnák eredeti gazdájukat.
Mint a mecset előtt, amikor a meghitt ima után kisebb szóváltásokba keverednek a hívek, amint egymásnak bizonygatják, hogy amit a kezükben tartanak, az ő cipőjük. Sajnos itt nem lesz civakodás.A lábbelik némán és magányosan állnak orrukkal a Duna felé továbbra is, hacsak apránként el nem hordják őket…
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
