Czunyinénak amúgy is kevés köze van Orbán találmányához, az oktatási szörnyeteghez, amelynek emblémája a Klik. Ahhoz a nemzeti szégyenhez, hogy 2016-ban Magyarországon nincs kréta és papír az iskolákban, kikapcsolják a fűtést, nincs rendes internet. Persze lehet mondani, hogy ne vessük össze magunkat azokkal, akik már programozni tanítják a srácokat, de épp ezt kell tennünk, mert az élet úgyis ezt teszi majd. És nem az a baj, hogy idehaza nem tudunk olyan feltételeket garantálni, mint a finnek vagy a britek, hiszen ez természetes: erről szól az egyenlőtlenségek igazságtalansága. A feldolgozhatatlan ebben az egészben az, hogy nincs is szándék arra, hogy minden elérhető forrást e súlyos differenciák csökkentésére vagy legalább a távolság növekedésének megakadályozására fordítsunk. Ehhez akkor nincs pénz meg akarat, amikor milliárdos közvetett állami támogatást kap a felcsúti meg a kisvárdai futball-luxusrészleg. E két valóság összevetése pedig nem demagógia, hanem nemzeti minimum.
Mert az nem lehet, hogy azzal el lehessen tagadni a legfontosabb közszolgáltatásokról, így az oktatásról és az egészségügyről szóló vitákat, hogy demagógia meg elmúlt nyolc év és rezsicsökkentés, hogy aztán majd tényleg akkor ébredjünk, ha mind a Mészáros Lőrinc Szabadegyetem diákjai leszünk.
Mert többre kell tartanunk ezt az országot annál, mint amilyenné oktatási rendszerét formálják. Azt látjuk, hogy ha az ellenzék nem is, az érintettek képesek félelmetesnek látszó erőt mutatni. Legalábbis a kormány azonnal reagál, ha a szűken vett politikai rendszeren kívülről érkező kihívás éri: visszavonja például a netadó tervezetét, ha tízezrek világítanak egyszerre a telefonjukkal az éjszakában. E példa azért is tanulságos, mert akkor is a jövőt próbálta legyőzni a kormány, miként évek óta az oktatásban.
Akkor elég nagy volt az erő ahhoz, hogy a kormány eltolja a biciklit. Most viszont még állhatatosan teker szembe a tüntetőkkel: a holnapunkkal.