Eddig semmi se jött össze neki. A közel-keleti béke éppen úgy ábránd maradt, mint az „újraindítás” Oroszországgal. Az előrehozott izraeli választáson győztes Benjamin Netanjahu kormányfő egyelőre hajthatatlan, az ukrajnai események pedig sokat elárulnak Washington és Moszkva viszonyáról. Barack Obama amerikai elnöknek már két éve sincs, hogy „felépítse” külpolitikai hagyatékát, amibe egyelőre kizárólag az Iránnal kötendő atomalkut tudná beszuszakolni.
A csütörtök esti hírek szerint fontos megoldásokra jutottak, igaz a végső részletek kidolgozására a felek június végéig adtak újabb határidőt. A közel-keleti események – így a jemeni zűrzavar a szaúdiak vezette katonai beavatkozással, vagy az Iszlám Állam elleni háború – közben folyamatosan újabb és újabb helyzeteket teremtenek. S bármi történik a térségben, ahhoz komoly köze van a regionális hatalomnak számító Iránnak. Arról nem is szólva, hogy az oroszok futnak a pénzük után: Moszkva sokat invesztált a polgári célúnak mondott iráni atomprogramba.
Visszatekintve jól látni, hogy a Nyugat folyamatosan hátrált. A tárgyalások azzal indultak, hogy Teheránnak be kell fejeznie az urándúsítást, ehhez képest ma több tízezer centrifugát működtetnek. Az a követelés is „elpárolgott”, hogy az irániak állítsák le rakétafejlesztési programjaikat. 2015-ben lényegében már csak az időnyerés a cél. Minél tovább tolni azt a pillanatot, amikor már csak gazdasági szankciókkal vagy akár katonai csapással lehet megbüntetni Iránt, amennyiben az a szerződést – és eddigi fogadkozásait – megszegve mégiscsak atombombát építene. A nukleáris fegyver pusztítóképességét nem kell bemutatni. E szörnyűségnek azonban van elrettentő ereje is. A hidegháborúban az Egyesült Államok és a Szovjetunió csak egy bizonyos pontig ment el a nukleáris csapásokkal való fenyegetőzésben.
