A kilencvenes évek közepén rokonszenvvel vegyes kíváncsisággal figyeltük, ahogyan – a Népszabadság szerkesztőségének egyik félreeső szegletében is – elindult Magyarországon az internetes hírszolgáltatás.
Akkor még csak az Uj Péterhez és Andrassew Ivánhoz hasonló gyakorló jövőkutatók sejtették, hogy az újszülött hamarosan jókora darabokat harap majd ki az őt világra segítő nyomtatott sajtó testéből – olyan tüntetést viszont azóta sem látott senki idehaza, amelyen print lapoknál dolgozó újságírók demonstráltak volna az online hírportálok, a blogok, vagy akár a legnagyobb hír- és reklámzabálónak tartott Facebook és Google betiltásáért. Pedig higgyék el, hogy – főleg – az utóbbiaknál a papírt, a nyomtatást, a terjesztést és a munkaerőt is legálisan, leadózva beszerző ortodox média lényegesen több közterhet visel, és hogy már csak amiatt is együtt érzünk a taxisokkal, mert mi is abból a zsugorodó fizetésből tartjuk el a családunkat, amit a nemes és nemtelen versenytársak által még meghagyott részpiacokon össze tudunk kaparni.
Amikor a változások tempója forradalmi, megnő az evolúciós nyomás, és a szelekciós krízist évmilliók tapasztalatai alapján nem azok élik túl, akik a leghangosabban kiabálnak, hanem akik a legügyesebbek az alkalmazkodásban. Valószínűleg az első taxisok sem sokat könnyeztek a bérkocsisokért, noha az utóbbi szakma képviselőiből a taxizás elterjedése miatt mára legfeljebb annyian maradtak, mint a sarkantyúkészítőkből.
