Ha én korrupt köztisztviselő vagy kormányalkalmazott lennék, elég nehezen tudnék most a fiam szemébe nézni.
Hívhatnám fel a Seattle melletti Auburnben, ahol épp kilenc órával van elébb, mint itthon, zavarhatnám meg így az álmát vagy a reggelét. Kérdezhetném először ártatlanul az időjárásról, meg arról, hogy milyen volt az első, 1912-ben épült híres kávéház, ahol nemrég járt. Terelhetném még egy darabig a kínos témát, mondjuk rákérdezhetnék, hogy megkóstolta-e a házi készítésű sajtot abban a kicsi kézműves boltban, amiről olyan szép fotót küldött a minap. S tényleg hó födte-e a hegycsúcsokat a nemzeti parkban, aminek láttán még a lélegzetünk is elállt.
Aztán azt kellene mondanom neki, hogy sajnos a hétvégi iskolabálba már nem mehet el. Búcsúzzon el a családtól, amelyik egy évre befogadta, s úgy bánik vele, mint a saját gyerekével. Süsse le a szemét, amikor megköszöni a vendéglátást, s mondja el, bármennyire is megszerette őket, soha többé nem jöhet ide vissza. Miközben istenhozzádot int a kedves cserediáktársaknak, próbálja majd elmagyarázni az ártatlan szemű japán fiúnak, a szőke belga lánynak, s az angyalarcú holland srácnak, hogy azért kell neki hazaindulnia, mert az anyja lopott. No nem boltban, libamájkonzervet csúsztatva a cekkerbe, vagy szalámit tolva kabát alá, hanem másképp. Többet.
