Életfogytiglani feladatot szabott magára, meghatározót és lezárhatatlant, hogy élő síremléke, kenotáfiuma legyen Máramarossziget szegény ördögeinek, a komikusan ósdi haszid gettónak, és sok-sok sorstársának, akik a táborban a néma isten képébe kántálták a kaddist – a saját halálukra. Ezekből a füstté, hamuvá vált, az emlékezet ködében elsüllyedt életekből Wiesel nélkül nem maradt volna semmi. Az életfeladathoz Wieselnek egyetlen eszköze a nyelv volt. És nem is a jiddis anyanyelv, hanem a kamaszkorában megtanult francia, mely a mesterhangszere lett.
Nem tudom, hogy „nagy" író volt-e. Csak azt tudom, hogy meggyőződése szerint egy magafajta zsidó nem azért jött a világra, hogy szakmaként művelje az irodalmat. Az ő műveiben nem találhatjuk meg a kafkai mű fenségét, Proust paradox emelkedettségét, Paul Celan lakonikus eleganciáját. De ő volt a nagyon kevesek egyike, akik elmondták az elmondhatatlant a táborokról. Primo Levivel, Kertész Imrével együtt – ki mással még? – neki jutott a szörnyű kiváltság, hogy magán érezze a hatmillió árny súlyát: szorítson helyet nekik a halottak nagy könyvében.
Wieselnek köszönhetjük azt is, hogy beleivódott mindenkibe, akire művei hatottak, hogy a holokauszt egyedisége nem kizárja, hanem megköveteli, hogy teljes szívvel átérezzük minden népirtás minden áldozatának tragédiáját.
Magam előtt látom Wieselt 1979-ben Kambodzsa határán. Ott találkoztam vele először. Ott állt, mint rendesen, kócos hajával, kedves arcával egy lökhajtásos gép fekete szárnyai alatt. Tőle hallottam először elméleti mélységgel kifejteni, mekkora búbánatos baromság beszállni az áldozatok versenyeztetésébe, milyen ostobák azok, akik szerint választani kell, kikkel vagyunk a halottak között, zsidókkal vagy kmerekkel, egyik vagy másik népirtás áldozataival.
És magam előtt látom őt hét évvel később Oslóban, amikor elkísértem őt átvenni a Nobel-békedíjat, melyre annyira vágyott. Egyszerre csak elborult a tekintete, az arcán megjelent az aggodalom. Az arckifejezésében keveredett öröm, vidámság, az örök gyerek okos nyughatatlansága és annak az embernek az örök fájdalma, aki túl sokat megélt, aki sosem fog kigyógyulni az elviselhetetlen borzalmak látványából – és a szomorúság győzött, egyértelműen látszott az ünnepelt arcán, hogy a szomorúság uralja. Elmélázott: „A Nobel-díj..., mostantól tehát én egy Nobel-díjas vagyok, de hát csak egy cím van, ami számít. A rabbi, a tanító. Én pedig nem vagyok az. Tudom, hogy soha nem lehetek más, mint a rabbi tanítványa."
És ott volt az utolsó találkozása Francois Mitterrand-nal, a szfinksszel, az Elysée-palota Machiavellijével. Korábbi találkozásaik során a két ikon, a falusi gyerek Máramarosból és a jómódú charente-i polgárok sarja hosszú és mély beszélgetésekbe merült, és azt hiszem, kölcsönösen baráti vonzalmat ébresztett egymásban. Wiesel fölfedezhette az elnökben egy másik Francois, Francois Mauriac papos méltóságát. Mauriac vette őt a szárnyai alá, amikor a háború után Párizsban letelepedett, és Wiesel úgy érezte, ők ketten együtt dolgoznak azon, hogy enyhüljön az ezeréves meg nem értés a keresztények és a zsidók között.
De akkor, az utolsó találkozásukkor fokozatosan tudatosult benne valami. Mitterrand, a Mária Társaság hercege gondtalanul elment golfozni azon a napon, amelyen hűséges szárnysegédje, Pierre Bérégovoy miniszterelnök öngyilkos lett. Továbbá az utolsó pillanatig védelmezte René Bousquet-t, a Vichy Franciaország rendőrfőnökét, aki miatt zsidó gyerekeket deportáltak és gyilkoltak meg.
Mit gondolt ő akkor? Hogy becsapták? Palira vették? Beszippantották? Milyen darabban játszatták el vele a balekot? Tudta, milyenek az udvari zsidók. És most ő volt fölavatva hivatalos zsidónak. Mennyire ment ki a fejéből az Atyák szigorú etikai útmutatása: „ne keveredj túlzottan bensőséges viszonyba az uralkodó hatalommal". Az Atyák tudták, hogy a hivatalos zsidó státusza veszélyes kísértés. Tévút. Csapda.
Elie Wiesel nagysága abban mutatkozott meg, hogy végig és minden körülmények között megőrizte magában a szerény kis zsidót, aki az ő szemében a legemberségesebb teremtmények közé tartozott.
Az ő nemessége az volt, hogy mindig szem előtt tartotta a viznitzi rabbi tanítását: ha írástudó lettél, akkor se felejtsd el hordozni azoknak a testvéreidnek a nehéz örökét, akik díszes kaftánt öltöttek és szőrmekalapot tettek a fejükre, mert olyan elegánsak akartak lenni, mint a lengyel urak, akik pogromot küldtek rájuk.
Azt hiszem, az ünnepelt értelmiségi, a kitüntetésekkel, megtiszteltetésekkel elborított, Clintonnal, Bushsal, Obamával tanácskozó Wiesel hosszú életéből egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne töltött volna el legalább egy órát a Talmud vagy a Zohár tanulmányozásával, tudván, hogy kezdetben talán még semmit nem fog érteni abból, amit olvasott – bármekkora erőfeszítést követel: ez minden igazi dicsőség ára. A népe is Máramarosban pontosan ezt tette és hitte, hogy egy napon eljön a Messiás.
És így hiszünk mi is. Sem Kambodzsa, sem Darfur, sem a szíriai mészárlások, sem a sok baj, nyomorúság szerte a világban, semmi, ami az alvó vadállatot felébreszti az emberekben – semmi nem téríthet el minket a szent feladattól, hogy megőrizzük, ahogy csak tudjuk, az emlékeinket, az értelmünket és a reményt.
Ez Elie Wiesel életének tanítása.
Elhagyva az emberek és könyvek földi világát, megszólítva a rá váró párizsi, manhattani barátait – belép az emberi értelem és lelkiismeret nagy őrzői közé a mi korunkban, melyet jobban, mint bármikor, kísért a bűn, a zűrzavar, az emlékezetvesztés.
Mit gondolt ő akkor? Hogy becsapták? Palira vették? Beszippantották? Milyen darabban játszatták el vele a balekot?
Bernard-Henri Lévy
francia író
