Ám fájdalmas, hogy az elfecsérelt évek miatt nem maradt erő kompromisszum kicsikarására. Úgy kellett volna Tisza István szobrát visszatenni a térre, hogy méregethesse utódját, Károlyi Mihályt. Egyszer majd megteheti. Hiszen Mihály gróf figyelmeztette: menjen, menjen el a Végzet elől. A kálvini Istenben hívő államférfi azonban tudta, utolsó szavaival hörögte: ennek így kellett történnie.
Szóval ekként a szobor Tisza saját politikájának, s persze a magyar Sorsnak, a világháborúba sodródásnak, a háború elvesztésének a következményét is szemlélhetné. A háborút bizonyosan Tisza István Magyarországa veszítette el, s a forradalmak korába ezért lépett, léphetett az ország.Abba kellett lépnie. Ám minő forradalom volt az, melyet nem a kötéltől rettegő vezetői, hanem az utca népe vitt október 31. hajnalára győzelemre?
Minő forradalom volt az, amelynek vezetői esküjüket a királyra teszik le, hogy azután már másnap azért kérjenek-kapjanak alóla feloldozást, hogy ekképpen a „rend” megőrizhető legyen? És valóban. A rendet vérrel-vassal, akasztásokkal, géppuskázással megőrzik. Azután november 16-án kikiáltják a köztársaságot. A népköztársaságot. Nagy távlatokból nézve (aki akarja, annak az eliramlott majd száz esztendő erre bőven elegendő) nem az a lényeg, hogy akkoron mekkora tömegek voltak a forradalom vezetői mögött.
Nem az a lényeg, hogy mondjuk az a Babits Mihály, akiről a harmincas években a baloldalon csak fitymálva és becsmérlően illett beszélni, 1918 nyarán Szabó Ervinnel és Jászi Oszkárral karöltve egy majdani, háborút kiküszöbölő társadalomért küzd. Ez a Babits egyben a köztársaság kikiáltásának is egyik élharcosa. Ki hinné ma, hogy október 30-án Petőfi Sándor szerepében cselekszik? A tömeg őt akarja hallani, s ő összetolt asztalokon állva lelkesen szavalja, hogy Akasszátok föl a királyokat!
Nem az a lényeg, hogy vastag könyvet tölthetünk meg a volt uralkodó osztály tagjainak a forradalom mellett voksoló szavaival. Élükön Habsburg József főherceggel, aki szíve „egész melegével” üdvözölte Károlyi Mihály kormányát, mely „hivatva van” „boldogabb jövőbe vezetni évszázadokon át sokat szenvedett népünket”. A lényeg az, hogy e forradalom, és e rendszer nyitott (volna) utat abba az irányba, hogy a szó társadalmi értelmében modern ország legyünk. Abban az értelemben, ahogy azt Ady Endre megfogalmazta.
Minden ember: fenség. A ma már csupán igen kevesek előtt ismert, és még kevesebbek által olvasott Kaffka Margit írja október 12-én 12 esztendős fiacskájának: „A béke csak ugyan közel van; elég szomorú béke. A háborút elvesztettük (…). Magyarország nem maradhat a régi épségében, de ezen már késő sopánkodni, inkább azon legyünk, hogy a megmaradt kis magyar szigeten igazi rend, becsületes munka, népuralom (demokrácia) legyen, és helyes, igazságos törvények megakadályozzák, hogy megint azok legyenek uralmon, akiknek műve ez a pocsék 5 év volt, s akik készek volnának 20 év múlva »bosszú« címén vagy más címen megismételtetni a szegény emberiséggel.”
Tudjuk,megismételtették. Az első nagy háború is szörnyű volt, ám legalább nem volt ideológiai háború. Az bizony a korabeli polgári világrend csődjeként szakadt az emberiségre, zömmel Európára. E csőd magával rántotta a liberalizmust is. Történelmet formáló erőként a múlt század hetvenes éveiben születik újjá, s egyben a régi szabadelvűségtől mássá. Hiszen az a nacionalizmusnak volt az édestestvére.
A polgári világrend csődje meghozza a szélsőségek korát, s abban bizony sokkal cefetebbül ismételtetett meg a nagy háború. A magyar Sors ebben torkoll még mélyebb tragédiába, hogy azután megint meginduljon valami jobb jövőt ígérő felé. Trianonért nem, ám annak mértékéért a polgári demokratikus forradalom vezetői is felelősek. Közben tudnunk kell, hogy míg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukásában is azért lehetett sikeres, mert hosszú-hosszú időszak formálta meg szereplőit, addig az őszirózsás forradalom szereplőinek nem adatott meg sem előtte, sem közben annyi idő, hogy feladatukhoz felnőjenek.
Jászi Oszkár – akinek a Magyar Pantheonban való elhelyezéséért a balliberális erők semmi érdemit nem tettek a rendszerváltás után – megalapozatlan magabiztossággal ígérte: „Ez ország tovább ragadozó ritterek országa nem marad. Ez az ország tovább kegyetlen pénzváltók országa nem marad. Ez az ország tovább ateista papok országa nem marad.”
Ám ha az Olvasó honunkban ma is sok ragadozó rittert, kegyetlen pénzváltót, ateista papot lát, akkor azért se magát, se Jászi Oszkárt ne okolja. A számtalan ok egyikét bizonyosan megtalálja Jászi, s általában a korán elhervadt rózsájú forradalom meghamisításában.
A szerző történész
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
